Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Kudora János: Az egyházi ékesszólástan elmélete
Szorgalmasan műveli képességeit. Ismerte a saját s általa az emberek szivét. Ismerte Istent, ki előtt buzgó imában elmerülve elmélkedett: ismerte a Szentírást, melyet folyton tanulmányozott és ismerte kora történelmi és bölcseiéi i müveit is. Beszédeinek hatását fokozta sz.' élete; józansága, mértékletessége, egyszerűsége, a szegények iránti szeretete. Szerényen hárította el magáról hallgatóinak dícséretét és tetszésnyilvánításait: «Dicséreteteket semmibe sem veszem, egyedül lelketek üdvéről aggódom. A színházban vetélkednek a színészek a ti tapsaitokért: ezzel fizet a nép fáradozásaikért. De én nem azért jöttem ide. én munkám bérét Istentől várom».1 » Beszédeit előre le nem írta, ima és elmélkedés között dolgozza azokat ki nagy elméjében; tanítványai és a székes- egyház papsága prédikáció közben jegyzik fel azokat, melyeket azután a szónok maga néz át és javít ki. Az aranyszájú elnevezést szónoklata után korától és a hálás utókortól nyerte; szónoki képességeit pedig az Istentől, kinek segélyével azokat kiműveli s kinek dicsőségére szenteli minden eszméjét, gondolatát, szavát, szive dobbanását egész életének végfohászáig. Azok az igék, melyekkel egykor egyházi beszédeit szokta végezni, melyeket hallgatóinak apraja, nagyja oly jól ismert, voltak utolsó szavai is: mindenekben dicsőség az Istennek. A szeretet és lelkesedés Szivéből emelkedik fel ajkaira, s mit szive érez, az költői szép nyelven, mint égő lávafolyam tör elő azokról; elvezeti, magával ragadja a hallgatót az ismeret világának minden terére, egész az ismeretlen határáig; de még itt is képes még egy fátyolt fellebbenteni, mely mögött már a földön túl levőket, az égieket szemlélteti gyönyörrel, elragadtatással. E benyomások alalt a hallgató úgy véli. hogy most már megszűnt az idő és a tér korlátozó hatalma: fent a távol magasban, az idő véghatárán túl látja a rejtelmes jövőt, szemléli Istent a mennyország boldogsága közepette. Beszédei másfél évezred óta a foliansokban, mint kopor1 Homilia 4. in Act. Apóst.