Hittudományi Folyóirat 3. (1892)

Dr. Rézbányay József: Az egyház és az állam között való viszony kérdése hazánkban

706

dattal gyakorolta és 1758-ban az «apostoli király» czímet az apostoli szék jóváhagyásával megújító. lTgyanö szerezte meg Klimö, pécsi püspöknek, tekintettel érdemeire, a különben csak érseket megillető apostoli keresztet és palliumot.

Az 1751-iki és 1764—65 iki országgyűlés bennünket ér- deklö eredményei. A rendeknek azon kívánatára, hogy a ma- gyár prímás és káptalana székhelyére Esztergomba, hova azt sz. István király helyezte, mielőbb áttétessék, hajol 0 fel- sége. Ismét ígéri 0 felsége, hogy a kettős pecsétet a prímás- nak, mint legfőbb titkos kanezellárnak kézbesítteti és öt annak törvényes használatába visszahelyezi. 1751. 3. t.-cz. () felsége gondoskodni fog a. fejérvári káptalan helyreállításáról. 1765. 10. t.-cz. Ö felsége a lelkészt díjakat szabályozni fogja. 1751.

12. t.-cz. A minorita szerzetesek és a «Mi-Asszonyunkról» neve- zett apáczák befogadtatnak. 1765. 42. 43. t.-cz. Azonkívül még néhány a káptalanokra, mint hiteles helyekre és azok kellékeire vonatkozó végzés hozatott.1

1758-tól fogva, mióta Mária Terézia az apostoli királyi czímet fölvette, főkegyúri jogának terjedelmét kelletén túl kiterjesztő. Az apostoli szék ugyan többször fájdalmasan fakadt ki Mária Terézia tanácsosai: Kaunitz. Hangwitz, Chotek, Van Svieten ellen, akik öt e lépésre ösztönözték, s kiknek befolyása alatt és szelleméhez képest később fia II. József, az egyházra nézve oly sérelmes és nagy rázkódtatásokkal járó reformokat léptetett életbe, azonban Mária Terézia erélye tör- hetetlen maradt, és így a szentszéket hazánkra vonatkozó jogai tekintetében nem csekély jogkörről szorította le, mi kezdetben kétségtelenül az «usurpálás» bélyegét viselte magán, később azonban a folytonos gyakorlat, az elévülés, az ember- emlékezet előtti gyakorlat «usus immemorialis» alapján, úgy látszik, lassankint a szentszék hallgatag megegyezésével, az apostoli királyi jogkörbe mindinkább beleolvadt s ma már a kegyúri jogok körébe teljesen beleértetik, ami különben nem kevéssé múlt az akkori magyar főpapság túlságos engedé- kenységén és ugyanazon püspöki karnak, mely később a fér1 C. J. H. II. 417—437