Hittudományi Folyóirat 3. (1892)
Dr. Beliczky János: Hit és tudás
bírja az akaratot, hogy az értelemre oly kemény parancso- latot szabjon. Mert Istennek az az ígérete, hogy jutalmul örök életet nyerünk, 11a hiszünk, nem képes ugyan az értelmet a közlött igazság elfogadására bírni, de igenis képes az akaratra hatni. Az akarat t. i. az örök boldogság fejében illőnek, mél- tányosnak találja, hogy higyjünk, s főleg, ha meggondolja, hogy ép az által, hogy hiszünk, érdemet szerzünk arra, hogy egykor színről színre lássuk azt, amit most hiszünk. Innen van, hogy míg a tudásban a gondolkodás és az átértett igazságba való beleegyezés s megnyugvás felváltva és egymás után jár: addig a hitben e kettő karöltve és egymás mellett lépdegél. Fönnebb már kifejtettem, hogy az okoskodó ész, mihelyt valamely igazságot egy sarkelvre visszavisz, tovább nem fürkész, hanem nyugszik. De a tulajdonképeni hit tárgyát valamely természetes alapigazságra visszavinni nem lehet, azért hát nem is csoda, hogy a tudni vágyó ész az akarat békói közt még folyton gondolkodik, nyugtalankodik s epedve óhajtja átérteni, amit hisz. S a jó Isten, aki malaszt- jával a természet hajlamait nem oltja ki, hanem tökéletesíti, biztosít is róla, hogy értelmünk, ami után eped, annak idején el is éri. Videbimus eum, sicuti est, — de az is az ö szava: nisi credideritis, non intelligetis. Ha tehát jól szemügyre veszszük a dolgot, nem nehéz megérteni, hogy a hit lényegében hódolat, engedelmesség rej- lik, mi által az ember eszét Isten tekintélyének aláveti, föl- áldozza, s iránta való tiszteletének kiváló jelét adja. Captivans intellectum, amint az apostol mondja,1 in obsequium fidei. De meg naponkint látott példákból is kitűnik, hogy a hit hódolatot kíván. Ha egy tekintélylyel biró férfiú szavainak nem hiszünk, sértve érzi magát; s mennél nagyobb a tekintélye, annál nagyobb a rajta ejtett sérelem: hová lehet fényesebb bizonysága annak, hogy a hit mivoltja tekintélyen épül. A hit- tel járó hódolat nyilvánvaló jele annak, hogy a hit indító oka nem a saját belátásom, hanem a tanúskodó vagy közlő tekintélye, akinek illő és észszerű, hogy magamat önkényt,- M9 1 S. Paul. 2. Cor. X. 5.
