Hittudományi Folyóirat 2. (1891)
Végh Kálmán: A holtak iránti kegyelet hajdan és most
— 680 — szigorú kötelességének tartotta a régi időkben, úgy hogy még életök veszélyeztetésével is elhozták a vértanúk és a kérész- tény társak tetemeit: addig már kezdetben is gyakorolta az egyház abbeli meggyőződését, hogy akik a tisztességes elta- karításra méltatlanok, azok attól megíosztassanak. «Kikkel életükben nem volt semmi összeköttetésünk, halálunk után sem lehetünk azokkal összekötve,» mondja sz. Cyprián a.har- madik században (Ej), ad. Rust.). Más szentatyák és Írott emlékek megvilágítják azt is, kik voltak azok, kikre e sza- bály, mely hajdan, de ma is, általános érvényű volt, alkal- maztatott. Ar. sz. János arról tanúskodik (Hóm. 69; III. ad Phil.); hogy a keresztség nélkül elhunyt gyermekek, másik író (optat. Milevit. de Schisma Donat), hogy az eretnekek, sz. Cyp- rián (Ep. 66.), hogy az egyházi törvények megvetöi, a tragai zsinat (VI. század), hogy az öngyilkosok (II. Can. 16, 19). fosztattak meg az egyházi temetéstől. 9. A ma élő keresztények és kivált keresztény katholikusok. Ahol a megfeszített Jézus evangéliumaiból merítik a val- lási igazságokat, a fönt ismertetett temetkezési szokások főbb vonásaikban ma is érvényben vannak, úgy azonban mégis, hogy a temetési szertartások csak a katholikus anyaszentegy- házban emelkednek a tökéletesség legmagasabb fokára. Az eretnek felekezetek vagy csak a kifejezés nélküli vázat tar- tották meg, mint többek között a protestáns felekezetek zsoltárénekében és könyörgésében tapasztaljuk, vagy alig engedtek valamit ezen inkább lesújtó, mint megnyugtató sivársághoz ragasztani. A szakadárok pedig valamint minden szertartásaikban, úgy itt is érvényesítették aprólékosságaik által amaz ismeretes széptan i axiómát, hogy a fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el. Ha végig nézünk egy protestáns meg egy katholikus temetést és azt tapasztaljuk, hogy az egyiknél az örök szép- ségü. de rossz nyelvezetű zsoltárokon kívül, egy imán kívül. P*
