Hittudományi Folyóirat 2. (1891)

Kudora János: Az egyházi ékesszólástan elmélete

— 186 —

S mit felel az atya fia kérdésére ? az Isten mindenható- stigába vetett törhetetlen hit ad kielégítő feleletet a megszo- mit atyának: «Mondd pedig Abrahúm: az Isten szerez magú- nak, fiam, égő áldozatra való állatot. S így mennek vala együtt.»1

Ezt a végzetes csendet most már csak egyedül Isten szava törheti meg.

Az érdeklődés húrjai a megpattanásig fel vannak feszítve : az áldozatra szánt fiú fájdalmainak végpillanatát sietteti Ab- rabam; az áldozatra való közvetetten készület most gyors egymásutánban következik; röviden, világosan, szabatosan van ez leírva ekképen: <1É8 eljutának azon helyre, melyet, az Isten mutatott vala neki; ahol is oltárt é/ íte, arra fölraká a, fát s miután megkötözte fiát, Izsákot, az oltárra teve öt a rakásfára1 2.י־׳

Csodálatot érdemel a szent-író, midőn az érzelgö s ideg- izgató jelenetek előidézésére oly bálás mozzanatokat, minők volnának : az atyai szeretet s az Isten iránt érzett engedel- inesség közötti heves küzdelem, az atya- és fiának végbuesúja nemes egyszerűséggel, kiváló ízléssel mellőzi.

S most habozás nélkül emelkedik fel a végső csapásra a karddal fegyverzett atyai kar: «És kinyújtó kezét és megragadd a kardot, hogy feláldozza fiát».3 4

Isten beavatkozása a végső pillanatban következik be: « Es ime az Űr angyala mennyből kiálta : Abrahám ! Abrakán1 ! ki feleié: Itt vagyok Es mondd neki: Ki ne nyújtsd kezedet a gyermekre és semmit ne cselekedjél neki: most ismertem, meg, hogy féled az Istent, és egyetlen egy fiadnak sem kedveztél érettem».*

A megkönnyebbülés sóhaja tör ki keblünkből, a rettegés helyét az öröm, a boldogság érzete váltja fel.

Ekként ír te a Szentírás néhány sorban művészi tökéle- lességgel egy egész drámát. Minden szó, minden kifejezés jól kimért s a maga helyén van. Az elbeszélés elementáris erővel ragad meg, a hatás feltétlen sikerű.

1 I. h. 8.

* 1. h. í).

־ I. h. 10.

4 I. h. 11, 12.