Hittudományi Folyóirat 1. (1890)
Fábián János: Egység és változatosság szent-beszédeinkben
— 207 — 3. Végre aztán a harmadik évfolyamba lép a 11itszónokT s még egyszer körültekintvén a hit- és erkölcstani igazságok látkörén, gyönyörködve fogja észrevenni, hogy még mindig találhat ott új indokokat, új érveket, újabb és újabb példákat, és hogy még mindig feldolgozhatja a már egyszer tárgyalt igazságokat is oly új irányban, oly új felfogással, hogy ez az irány és felfogás szinte újjá alakítja magát a már egyszer feldolgozott alapeszmét is. Lehet, hogy ezen folyam beszédei leginkább fogják emlé- keztetni figyelmes hallgatóit az ö előbbi beszédeire; de azért unalmas nem lesz, a mint a testvérek közt észlelt hasonla- tosság sem untat bennünket. Egyébiránt minden, de minden ismétlést elkerülni lehetet- len. Ugyanazok az okok, ugyanazokat az okozatokat szülik. Csak tudjuk az ismétlést indokolni, akkor ne féljünk a megrovás- tói. Sz. Pál is megvallja, hogy már gyakran beszélt, és mégis újra és újra sírva is beszél a Krisztus keresztjének ellensé- geiröl: 1 kövessük öt és mi is mondjuk meg magunk, hogy immár nem először mondjuk ezt vagy amazt, de adjuk hozzá, ha nem is mindig, az ismétlés okát is . . . * * * Azzal végzem elmélödésemet: minden hitszónok minél szélesebb üres helyet hagyjon szent beszédeinek füzetein, vagy a «Szent Szakaszok»-nak minden két levele közé köttessen be egy tiszta levelet, s folytonosan jegyezgessen, folytonosan idézzen, szünet nélkül javítgasson, pótolgasson, hogy ö is elmondhassa: «Nulla dies sine linea !מ . . . így iparkodjunk szert tenni a dicsőségre, hogy híveink soha meg ne unják beszédeinket: így remélhetjük azután azt is, hogy sok lelki haszonnal fogjuk hirdetni az Isten igéjét. Úgy legyen! Fábián János. 1 Fii. 3, 18.
