Hittudományi Folyóirat 1. (1890)
Dr. Steinberger Ferencz: Az egyház és a modern tudomány
tehetségeivel egyetemben alkotta. Ez a szózat a lelkiismeret,, mely az isteni bölcsességnek fényes bizonyítéka. Nincs szűk- ség semmi orákulumra az erkölcsi cselekvés előtt. Minden hosszú megfontolás nélkül pattan ki lelkűnkből a szózat: Szabad-e vagy nem szabad ? És jól jegyezzük meg, hogy: mienk e szózat. Saját lelkünk legbenső meggyőződése nyi- !átkozik abban. Tehát nem idegen tekintély után indulunk. S habár az ember a lelkiismeret parancsában a lelkünket összes tehetségeivel alkotó Isten törvényét is látja, de egv- úttal a saját legbensöbb meggyőződését is. A lelkiismeret szavában semmi nyoma annak, hogy azzal értelmünk egyet nem értene; hogy az nem lenne saját legbensöbb meg- gyözödésünk. S így a lelkiismeretet követve, Istennek is engedelmeskedünk és a saját lelkünk meggyőződését is követ- jük, vagyis : igazán erkölcsileg cselekszünk. Az emberi igazságos törvényekkel szemben is a kérész- tény alapelvek segítségével könnyen meg lehet találni az útat az igazán erkölcsi cselekvéshez, melyet a modern philosophia nem tud megtalálni. A legszebb összehangzásba lehet hozni azt a két dolgot, melyek Kant szerint összeférhetetlenek. Az. ember saját értelmével és akaratával hozzájárul az igazsá- gos törvényhez, mely idegen tekintélytől ered. A kívülről jött törvényt szabadakaratával saját törvényévé alakítja át. S meg van oldva a nehézség. Az ember engedelmeskedik is, meg erkölcsileg is cselekszik, mert a lelkiismeretében szé- kelő törvény szerint cselekszik, tehát nem pusztán a külső törvény szerint, hanem a saját lelke törvénye szerint. Az erény útján járó, igaz ember nem tekinti a tör- vényt, ha ez igazságos, pusztán kívülről rá erőszakolt, nyo- masztó tehernek, melyet önkénytelenül visel vállain. Az igaz ember nem vállain, hanem szívében hordozza Isten törvé- nyét, valamint minden igazságos emberi törvényt; annál inkább a természeti törvényt, mely nem kívülről van ránk erőszakolva, hanem Istentől van a mi szívünk hústáblájára írva, a mi természetünkbe beleoltva, értelmünk világában megnyilatkozva és szívünktől úgy fogadva, mint a mi nekünk nem idegen, hanem sajátunk, mint a lelkűnkben felvillanó — 184• —
