Hittudományi Folyóirat 1. (1890)
Dr. Steinberger Ferencz: Az egyház és a modern tudomány
179 Angolországban ébresztetek föl, hogy t. i. az ember az erkölcsi téren autonom törvényhozó. Az ember tehát — Kant szerint — maga szabja meg magának az erkölcsi cselekvés törvényét, vagyis az ö esze az erkölcsi törvény egyedüli forrása. Az ember csak akkor igazán erkölcsös, ha az ész törvényét egyedül e törvény iránt való tiszteletből teljesíti, nem pedig más indító okból. Semmi- féle más indító ok vagy hajlam, még az Isten iránt való szeretet sem (?) képezheti a cselekvés rugóját, ha ez erkölcsi jellegű akar lenni. Még jobban kiszínezi e felfogást a Kant nyomdokain haladó Hartmann: «A modern erkölcsi öntudat tisztában van magával az iránt, hogy azok a cselekvések, melyek egy ide- gén akaratnak képezik engedemes végrehajtását, soha sem birhatnak erkölcsi értékkel.» 1 Tehát a Kant-féle felfogás egye- nesen erkölcsileg értéktelennek bélyegezi a keresztény erköl- csiséget, a hol az emberen kívül és felül álló hatalomnak is van beleszólása az erkölcsiségbe. Persze szükséges, mondja tovább Kant, hogy az ész tör- vénye parancsolólag («keil», «kötelességed» alakjában) lépjen lel az emberben, mert hiszen az ember nemcsak eszes lény, hanem érzéki lény is: már pedig az érzékiség bizony nem alkalmazkodik csak úgy magától az ész törvényéhez, sőt inkább mindig ellenkezik vele. Azért megkívántatik, hogy az embernek, mint eszes lénynek törvénye az érzéki ember előtt okvetetlenül parancs képében jelenjék meg. Ez sem elég még Kantnak, hanem úgy folytatja, hogy ezen erkölcsi parancsnak nem szabad föltételesen szólnia, pél- dául «ha azt a jót, melyet az erkölcsi cselekvés által el lehet érni, el akarod érni, teljesítened kell a törvényt,» hanem e parancsnak föltétlenül, kategorikusan kell hangzania eképen: «e törvényt teljesítened kell a törvény iránt való tiszteletből, tekintet nélkül minden jutalomra és büntetésre, vagy más indító okra,» (tehát az Isten iránt való tiszteletre is), mert különben a cselekvésnek nincs semmi erkölcsi érteke. 1 L. «Christlich päd. Blätter», i. h. 404. 1. 12*
