Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Patsch Ferenc: Nüsszai Szent Gergely istenfogalma a klasszikus görög gondolkodási hagyomány összefüggésében
Paradox, hogy az első hitvédők által átvett — és éppen általuk áthagyományozott — töredéket hányszor próbálták kijátszani a kereszténység ellen, következetlenül „megfeledkezve” arról, hogy máshol ezt mondja: isten „mozdulatlanul egy helyben marad, élő, szellemi lény, csupa szem, csupa fül, fáradtság nélkül, az értelemes szellem erejével mozgatja a mindenséget” (10), azaz arról a tényről, hogy ez a fajta valláskritika kozmológiai paralellje Jézus farizeusokat intő etikájának (!). Kelemen (és Arisztotelész is ld. 11!) állítja továbbá, hogy egyetlen istennek kell lennie, aki meglehetősen különbözik az emberektől, mind formájában, mind pedig gondolkodásában; máshol pedig felsorolást találunk, mely szerint isten örök, eredet nélküli (ayEWijxoc) és szenvedésnélküli (a7ia0r|ç), mint egy és minden, mint sem nem végtelen, sem nem véges (atietpoc), sem mozgó, sem álló, de minden dolgok közül a legnagyobb és legjobb (12). Lehetséges, hogy ezen legutóbbi szövegtanúval az alexandriai apologéta elferdítette Xenophanész eredeti vokabuláriumát, jegyzi meg F. Young (13), de nem jelentéktelen, hogy leírása megelőzi Parme- nidész „Egy” fogalmát, és a későplatonizmus apophatikus (cutotpaTiKTj-nega- tiv) teológiáját, mint amely mindig is az antropomorfizmus gyökeres kritikájával párosult. És még annál is kevésbé az, hogy — ha részben kölcsönzött frazeológia ihletésére és esetleges megváltoztatása révén is — szóvá teszi az isteni lét határtalanságát, még ha nem is kényszerül ezt bizonyos előfeltevések kényszerítő hatására pozitív attribútummá tenni. Ebbe a vonalba tartozik még Homérosz és Hésziodosz emberi módra cselekvő, tolvaj, házasodó istenei ellen irányuló kritikai magatartása is. Az antropomorfizmus kritikája persze a filozófiai hagyomány legtekintélyesebbjéhez, Platónhoz kapcsolódik, aki az Állam második könyvében morális megfontolásai között reflektál a tradicionális vallás és a mitológiák isteneinek szerepére: .„Csakhogy az istenek elől nem lehet ám elbújni, sem pedig erőszakoskodni nem lehet velük!’ Nos, ha nem léteznek, vagy pedig nem törődnek az emberek dolgaival, akkor miért kellene nekünk törődni azzal, hogy elbújjunk előlük? Ha pedig léteznek, és törődnek velünk, akkor is: máshonnan nem tudunk és nem hallottunk róluk, mint elbeszélésekből és a leszármazásukat tárgyaló költőkből, márpedig éppen ezek mondják róluk, hogy .áldozatokkal, kegyes fogadalmakkal’ és felajánlásokkal meg lehet őket nyerni, s más irányba téríteni; vagy mind a két állításukat el kell tehát fogadnunk, vagy egyiket sem”. (14) A nagy hatású, és erkölcsileg emelkedett filozófus persze hitet tesz a pozitív etikai állásfoglalás mellett: „hogy az egyik (ti. az igazságtalanság) a legnagyobb rossz, amit csak a lélek befogadhat, az igazságosság pedig a legnagyobb jó. Mert ha kezdettől fogva mindnyájan így beszéltetek volna, s ifjúságunktól fogva ezt így igyekeztetek volna velünk megértetni, akkor nem kellene folyton egymást őriznünk, hogy senki se kövessen el igazságtalanságot, hanem mindenki magának lenne a legjobb őrizője attól való félelmében, hogy az igazságtalan cselekedetek által a legnagyobb rossznak ad magában szállást” (15), 84
