Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Leo Scheffczyk: A Jézus életében megvalósuló misztériumok jelentősége a keresztény ember hitében és életében

nek legterjedelmesebb ábrázolását a Máriában való megfoganástól a végítéletig, felhasználva a hagyomány minden rendelkezésre álló részletét,az egyes mozzanatokat nagy vehemenciával kifejtve és megvitatva. Ám alaposan szemügyre véve, ezen téma részletes ábrázolásának motívuma nem annyira böl- csességi illetve követésre felhívó, hanem inkább racionális, ezen esmények igazi voltát célozza meg, de a vallásosságra is irányul. Az előszóban Suarez felállítja azt az elvet, hogy az igazságnak erősítenie kell a vallásosságot, a vallásosságnak pedig a maga vonzásával az igazság mélyebb földerítésére kell ösztönöznie. Jézus életének kincsei így valamiféle konkrét, eleven Krisztusismerethez kell, hogy vezetniük.

A gazdagon kibontakozott hagyománya, amely Jézus életének titkait kutatja később a „francia iskolában” nyerte el a legmagasabb fokú összefoglalást, kivált P. Beruhe „Discours de l’état et des grandeurs de Jésus par l’union ineffable de la Divinité avec l’humanité” című művében, amelyet annak a gondolatnak misztikus parazsa tölt be, hogy Jézus földi misztériumai összefüggenek preegzisztenciájával és dicsőségével.

A kezdődő újkorban ez a toposz eltűnik a teológiából, és nagyjából az ignáci lelkigyakorlatok vallásosságába húzódik vissza, anélkül, hogy egészében meg tudná határozni a keresztény életet.

A teológiatörténeti vizsgálat itt azon feladat előtt áll, hogy megfontolja és megmagyarázza ezen krisztológiai tanításrésznek az újkorban történt háttérbe szorulását is.

2. A krisztológiai toposz eltűnése az újkorban

Figyelemreméltó, hogy az újkori emberhez és történelemhez való forduláshoz nem kapcsolódik az előbbi krisztológiai alapelv továbbvitele, pedig azt gondolhatnánk, hogy az antropocentrizmus és a pozitív-történelmi tények iránti érdeklődés kézenfekvő következménye éppen egy ilyen továbbvitel lett volna. Ez a kiesés annál meglepőbbnek tűnik, éppen amikor a felvilágosodás erős érdeklődést mutatott az ember Jézus iránt, és rá e kornak kedvelt fordulatát használva, úgy tekintett mint „emberre, aki olyan mint mi”, akit azonban „szellem, bölcsesség, erkölcs és vallásosság tekintetében egyetlen halandó sem szárnyalt túl”. Jézust a romatika tudati- és érzelmi vallásosság összefüggésében is, pl. Schleiermacher-nél (1834), mint a tökéletes vallásosság példaképét értékelték, de életének eseményeit, önmagukban nem méltatták különleges figyelemre. Ez nem változik még egy A. Ritschl (1889) racionál- liberális szemléletmódjában sem, aki Jézusban egyfajta erkölcsi meghívás ideálját látta megtestesülni. Ez a meghívás egy erkölcsileg felfogott Isten országán való munkálkodásra szólít. Ritschl ennek alapján Jézus szenvedésében és halálában csak azt látta, hogy Jézus megőrzi hivatásához való hűségét.

57