Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Joseph Ratzinger: Elmélkedések Nagypéntektől Mennybemenetelig

vérét lemossam és könnyeiket felszárítsam? Nemde Veronika gesztusa a legkevesebb, melynek meg kell történnie ahhoz, hogy egyáltalán szó lehessen imáról? Lehet-e egyáltalán csak ajkunkkal imádkozni, nem tartozik-e hozzá mindig az egész ember?

Azonban elégedjünk meg most a kérdésnek ezzel az utalásszerű felvetésével, hogy egy másik motívumot is közelebbről megvizsgálhassunk: Jézus az elítéltekkel együtt belépett ínségükbe, míg mi — legalább is többségünk — egészében véve, csak kisebb-nagyobb mértékben résztvevő nézői vagyunk évszázadunk szörnyűségeinek, amelyhez kapcsolódva igen fontos megfigyelést tehetünk. Figyelemre méltó ugyanis, hogy az a megállapítás, hogy Isten már nem létezhet, tehát Isten teljes eltűnése elsősorban a kegyetlenségek nézőiben merül fel, akik jólétük karosszékeiből figyelik a szörnyűségeket és azzal igyekeznek tartozásaikat lerázni és a problémát elhárítani maguktól, hogy így beszélnek: ha ilyesmi megtörténhet, akkor Isten nem létezik. Azoknál viszont, akik maguk e rettenetbe merülten élnek, a hatás nemritkán pontosan az ellenkező: éppen ebben találnak rá Istenre. Világunkban az imádás hangja eddig még mindig a tüzes kemencébe vetettek, és nem az embertelenségek nézőinek ajkáról szállt fel. Nem véletlen, hogy az a nép lett a kinyilatkoztatás népévé, azt a népet ismerte el sajátjának Isten, tudtul adva ezt az egész a világnak, amelyet a történelem a legtöbb szenvedésre kárhoztatott, amelyet a legtöbbet törtek össze, amely a legtöbbet nyomorgott — és ez a szenvedés nem 1940-45 Auschwitzával kezdődött. Nem véletlen az sem, hogy a leginkább összetört és a legtöbbet szenvedett ember, a Názáreti Jézus volt az Isten Kinyilatkoztatója, nem is: Kinyilatkoztatása — és ő az ma is. Mint ahogy az sem meglepő, hogy az Istenben való hit egy sebekkel és vérrel borított fő ajkáról, egy megfeszítettől származik, és, hogy az ateizmus atyja az epikureizmus — az eltelt, megelégedett, kívülről-szemlélgetés magatartásának világa.

Hirtelen feltűnik Jézus azon szavainak félelmetes és közvetlenül fenyegető komolysága, melyeket arra való hivatkozással szoktunk félretolni, hogy aktualitásukat vesztették: könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak az Isten Országába jutni. A „gazdag” kifejezés ezt akarja mondani: valaki, aki jól él, akit eltölt jóléte, s a szenvedést csak a televízió képernyőiről ismeri. Ne vegyük könnyen ezeket a szavakat, melyek éppen Nagypénteken intőn hangzanak felénk. Természetesen nem kell és nem is szabad keresnünk a szenvedést, a szükséget. Nagypéntek-élményt akkor és oda rendel az Isten ahova akarja. Meg kell azonban tanulnunk, — és nem pusztán elméletileg, hanem életünk gyakorlatában is — hogy minden jót kölcsönbe kaptunk Tőle, és ezekért egyszer majd számot is kell adnunk Neki. Meg kellene tanulnunk továbbá azt is — ismét nem pusztán elméletileg, hanem a gondolkodás és cselekvés módján — hogy amellett,hogy Jézus valóságosan jelen van az egyházban, a szentségekben, ugyanilyen valóságosan van jelen (Realpräsenz!) a legkisebbekben, e világ elnyomottaiban, és utolsóiban. Jelen van, és

39