Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Balthasar Fischer: A Húsvét áhítata, mint az Imaórák Liturgiájának meghatározója

hogy a katekumenek — az Úr imájához és a hitvalláshoz hasonlóan —- saját „traditio psalmorum”-ban1 adták tovább.

A heti zsoltározás ezen húsvéti értelmezését ismerve egyáltalán nem tekinthető véletlennek, ha régóta minden olyan napi officium kezdetén, amely nem a hetvenedvasárnap és a Húsvét közötti időbe esik,1 2 3 és ugyanígy min'l

den egyes imaóra kezdetén a húsvéti Alleluja áll. Célja, hogy meghatározza az alaphangulatot, amelynek az azután következőket át kell itatnia.

Ha utunk végén visszanézve áttekintjük, amit a húsvéti motívumnak a vasárnapi zsolozsmában, a szentek zsolozsmájában és a zsoltárhétben játszott szerepével kapcsolatban meg tudtunk mutatni, akkor talán elmondhatjuk, hogy a breviárium — helyesen értelmezve — képes jól betölteni azt a szerepet, amelyet eredetileg felvetettünk: hogy a húsvéti lelkűiét iskolája legyen mindazok számára, akiknek az a nemes feladat jutott osztályrészül, hogy a világtörténelem ezen órájában élő keresztény népnek a húsvéti Vigília újból nekünk ajándékozott éjszakai ünneplésének legszebb gyümölcsét közvetítsék: egyfajta új (ugyanakkor ősi), minden keresztény életet és imádságot átformáló húsvéti áhítatot.

Fordította: Martos Balázs

1 Vö. J. Quasten, Der Psalm vom Guten Hirten in der altchristlichen Kultmystik und Taufliturgie: Liturgisches Leben 1 (1934), 139-141, és legújabban: D. Mallardo, La Pasqua e la Settimana Maggiore a Napoli dal secolo V al ecolo XVI: Eph. Lit. 66 (1952), 3-36.

2 Erre az időre egyébként olyan helyettesítő formulát terveznek, amely tartalmilag éppen annyira húsvéti, mint az Alleluja: Laus tibi, Domine rex aeternae gloriae. Az imádkozó Egyház ugyanis soha nem tud „elvonatkoztatni” Vőlegénye győzelmétől.

3 Vajon amögött, hogy az Alleluját a húsvéti időről az egész évre kiterjesztették (a hetvenedvasámap és a Húsvét közti időszak kivételével), amit Rómában először 600 körül, Nagy Szent Gergely idején tettek meg, nem áll-e már az a tudat, hogy a húsvéti örömnek és áhítatnak kell minden keresztény élet és imádság mindenkor jelenlevő alaphangjává válnia? Számomra ez az értelmezés mindenesetre valószínűbbnek tűnik, mint J. Forger elmélete, aki föltételezi, hogy ebben a folyamatban az Alleluja régi, nem specifikusan húsvéti, mégcsak nem is különösen örömteli értelméhez való visszalépés mutatkozik meg: J. Forger, L’Alleluia dans l’usage Romain et la Réforme de st. Grégoire: Ephem Lit. 62 (1948), 6-48.

36