Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Karl Rahner: A dicsőség kezdete
Karl Rahner: A dicsőség kezdete1 Amikor valaki egy hatalmas robbantáshoz a kanócot már meggyújtotta, de még a robbanásra vár, amely félelmetes bizonyossággal bekövetkezik, az nem mondjuk rá, hogy a kanóc meggyújtása múltban történt esemény .Egy esemény kezdete — amely még a fejlődés állapotában van, de kérlelhetetlenül és ellenállhatatlanul tetőpontja felé tart — nem múlt, hanem jelen, sőt már a jövőjét is magában hordja; egy mozgás, amely megőrzi magát azáltal, hogy a múltat és a jelent összefogja egy jelenvaló, igazi egységbe. Szükségünk van mindennek fogalmi tisztázására, ha hozzá akarunk látni, hogy valami mélyértelműt mondjunk az Úr föltámadásáról. Húsvét nem valami múltbéli esemény ünnepe. Az Alleluja nem annak szól ami volt, Húsvét egy kezdet meghirdetése, amely kezdet már a legtávolabbi j övő felől is döntött. A Föltámadás azt jelenti: elérkezett már a dicsőség kezdete. És ami így elérkezett, az arra hivatott, hogy beteljesüljön. Hogy sokáig tart-e ez a folyamat? Évezredekig tart, mert legalább erre a rövid pillanatra szükség van ahhoz, hogy a történelem és a valóság áttekinthetetlen bősége át tudja törni magát — egy iszonyatos átalakulás rövid haláltusáján keresztül (amit mi természet- és világtörténelemnek nevezünk) — dicsőséges beteljesedéséhez. Minden mozgásban van. Semminek sincs itt maradandó helye. Fokról-fokra felismerjük (legalábbis távoli sejtésként), hogy a természetnek is megvan a maga egyéni, sajátos történelme, hogy az is állandóan változik, hogy önmagából építkezik, az időben kibontakozik és felfoghatatlan önfelül- múlással — amely mögött Isten teremtő hatalma áll — a valóság egyre magasabb szintjeit éri el. Fokról- fokra megsejtjük, hogy az emberiség története is célirányos pályán halad és nemcsak ugyanannak örökös ismétlődése a Nap alatt úgy, hogy a népek meghatározott sorrendben szólíttatnak föl és meghatározott történelmi küldetésük van; hogy az össztörténelemnek formája és iránya van, ami visszafordíthatatlan. De merre tart a természet, a történelem és a szellem mozgásának egésze? Vajon mégis a hanyatlás felé tartana minden, az értelmetlen, a semmi felé? Csak azért halad minden, hogy végül tévútra jusson? Végső soron nem történik más, mint a minden dolgok ürességének és értelmetlenségének demonstrációja, melyek a természet- és világtörténelem folyása közben lepleződnek le úgy, hogy e történelem minden komédiája és tragédiája csak színház, melyet csak addig tudunk — egy illúzióban — komolyan venni, ameddig az tart és nem játszották végig? És vajon hol tart 1 Karl Rahner: Glaube, der die Erde liebt 18
