Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

W. C. von Unnrik: Kereszténység és nacionalizmus az Egyház történetének első századaiban

Hadrianus erőteljes lépései 135-ben a maradékát is végleg letörték. Ha valaki Plutarkhosznál a görögök nagy embereiről olvas, láthatja, hogy ebben nem az vezeti az írót, hogy a görögség dicsőségét kiemelje, hanem az erény útját kívánja elősegíteni. A hellének és a barbárok közti különbségtétel — miként Jüthner egy érdekes tanulmányában1 bemutatja — ebben a korszakban (Kr. u. 1. sz.) már nem politikai, hanem kulturális kérdés. Epiktétosz szavai jól kifejezik azt az eszmét, amely a társadalom széles köreiben általánosan elterjedt: „ha igaz, amit a filozófusok az istenek és emberek közti atyafiságról tanítanak, azt kell mondanunk Szókrátésszel: ,Nem athéni vagyok, hanem a világ polgára’” (Diss. 1,9,1 ).

Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna szemük a különbségek meglátására. A szlávokat például „per nationes” osztották meg, és úgy tartották, hogy az eltérő tartományoknak megvannak a maguk sajátságai. A görögöket a nyelv- tudomány örököseinek tekintették, az ázsiaiakat mint szakácsokat és zenészeket, az afrikaiakat mint gyaloghintók hordozóit, és így tovább... Egyiptomról ősi és titokzatos vallásai miatt mély tisztelettel beszéltek. Egy filozófiai vitában Carneades azt a — később gyakran emlegetett — érvet állította szembe az asztrológusok determinisztikus tanításával, hogy a különféle nemzetek körében számos eltérő szokás található. Karl Holl a patrisztikus források széles körét földolgozva kimutatta, hogy Kisázsiában a nemzeti nyelvek használata az erős hellenista befolyás ellenére is fennmaradt.1 2 Egyiptomban is ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg. Igen korán, talán már a 3. sz. elején léteztek keresztény iratok kopt fordításban, amely a köznép nyelve volt.

Számos ilyen tényezőt jelölhetünk meg, amelyek rendes körülmények között a nemzeti érzés megerősödéséhez vezetnének. Hogy miért hiányzott ebből az életerő, és ahol létezett is, miért lett sorsa a hanyatlás, erre a kérdésre úgy adhatunk választ, ha még egy pillantást vetünk a zsidóságra. A vallásuk volt az a sajátságos jegy, amely élesen elkülönítette őket a környező népektől: a judaizmust nem söpörte el a szinkretizmus. Kétségtelen ugyan, hogy a sokféle nemzeti vallás és szentély tovább élhetett a Birodalomban, de mindezt úgy tekintették, mint amelyek az egyetlen létezőnek puszta megnyilvánulásai, és végeredményben mind ugyanazt szolgálják. Világosan rámutat erre Plutarkhosz: „...miként a nap, a hold, az egek, a föld és a tenger mindannyiunk számára közösek, de az eltérő népek eltérő neveken szólítják őket, éppen úgy az egy értelem, amely ezeket a rend keretében megőrzi, az egy gondviselés,

1 J. Jüthner, Hellenen und Barbaren, Wien 1922.

2 K. Holl, „Das Fortleben der Volkssprachen in Kleinasien in nachchristlicher Zeit”, in: Gesammelte aufsätze zur Kirchengeschichte, vol. II. Der Osten, Tübingen 1928, p. 238-248.

172