Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Joseph Imbach: Kiáltanunk kell, mert ínséget szenvedünk!
A kereszt útj án, ami az evagélista szerint Galileából déli irányba Júdeán át Jeruzsálembe vezet, elérkeznek Jézus és tanítványai az oázisvárosba, Jerikóba. Az ottani tartózkodásukról semmi többet nem tudunk, mint azt, hogy befejezésül számos városbeli Jézussal és tanítványaival elindul Jeruzsálembe. Elmennek egy vak koldus mellett, akit Jézus meggyógyított, és akit az evangélista, ellentétben sok más esettel, névvel mutat be: Bar-Timeus (ami nem jelent mást minthogy Timeus fia). Ez a vak mindig is szerette volna visszakapni a szeme fényét, de azt is tudta, hogy ez csak álmodozás a részérói, ezért belenyugszik a szerepébe. Hosszú éveken át nyöszörgőit; most is jajgat, siránkozik, ahogy egy koldushoz illik, mert az emberek ezt elvárják tőle. Elveszi azt amit adnak neki — ha egyáltalán adnak neki valamit. Örülnie kell, hogy adnak neki és valószínűleg — valamiképpen — tényleg boldog. Mert alapjában véve gondoskodnak róla. Neki csak el kell fogadnia sorsát, és azt amit kap. Másrészt viszont amit ő kap, az csupán kártalanítási összeg, amelyen polgártársai jó lelkiismeretet vesznek maguknak. Ámde, mint koldus, Bartimeus nem tart igényt pénzügyi segélyre és még kevésbé emberi figyelemre. Ezért tartja panaszkodását pontosan körülhatárolható határokon belül. Valamiképp, azt mondhatjuk, itt tiszta viszonyok uralkodnak. Ha Bartimeus túlzottan terhessé válik, számolnia kell azzal, hogy az emberek ezt éreztetik vele. Már önmagában ez a tény egyedül elég ahhoz, hogy akadályozza abban, hogy hangosan és érthetően kikiabálja azt, amit évek óta érez: én is ember vagyok! Persze nagyon gyorsan vissza tudnák szorítani a saját korlátái közé. Ha csak az alamizsnát korlátoznák, máris megértené, hogy — épp ellenkezőleg — ő nem ember, hanem csak egy koldus, aki teljesen másoktól függ. Hogy merészel fellázadni?! Talán jobb lenne magáról gondoskodnia... Tulajdonképpen egy ilyen szituációban, az embernek minden erejéből segítségért kellene kiáltania. De már ehhez is idegen segítségére lenne szükség, mert a kérdés éppen az, hogy hogyan győzzük le másként, egyéb támogatás nélkül, azt a szégyenhatárt, amit egy társadalom, beleértve a hozzátartozókat is, megszab. Gyakran sokkal nehezebb hagyni, hogy segítsenek rajtunk, mint segíteni. Mivelhogy az előbbi, — mint ismeretes — az önérzetet sérti. Egy ember, aki saját magán nem tud többé segíteni, általában megalázva és lealacsonyítva érzi magát; és valóban, egészen alul van, szószerint „a padlón”. Függ másoktól és nekik életre-halálra kiszolgáltatott. Ezért bárki aki akarja, szét tudja tiporni és bele tud taposni. Még arra sem merészkedik, hogy bevallja a másiknak saját ínségét. Mindenesetre ad valamilyen jelet, de ez gyakran nem érthető. Az embernek bele kell nyugodnia helyzetébe, ez volt a nézete éveken keresztül Bartimeusnak. Ez így jó ahogy van, és ez alapjában véve elegendő a túléléshez. De a puszta túlélés, mégiscsak egészen más, mint tényleg élni... 153
