Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Henri J. M. Nouwen: Több egy régi történetnél
2. A készségesség A készségesség alapfeltétele a dialógusnak, ami a dolgok megoldásához vezet. Az igehirdető készen kell hogy legyen feltárni saját hitét, kétségeit, aggodalmait és reményeit, aggályait és örömeit, úgy, ahogy őmegéli és megérti, annak érdekében, hogy hallgatói felismerjék benne magukat. Csak így tudja mindazokat az akadályokat elhárítani, amik Isten igéjét akadályozzák, csak így képes gyümölcsöt hozni. De éppen itt érintjük magát az igehirdető lelkiségét. Ha valaki mások számára készséges akar lenni, akkor először saját maga számára kell, hogy rendelkezésre álljon. Tudjuk milyen szörnyű nehéz az, hogy saját magunk számára rendelkezésre álljunk, hogy önnön tapasztalatainkkal szabadon rendelkezzünk. Tudjuk, hogy a valóságban milyen szelektív saját magunk megértése. Ha optimisták vagyunk, ez azt jelenti, hogy hajiunk arra, hogy minden olyan eseményre emlékezzünk, amelyek pozitív élet-magatartásunkat megerősítik. Ha pedig pesszimisták vagyunk, akkor ezt mondjuk magunknak: „Hát ez az! Ma újabb bizonyítékot kaptam arra, hogy én semmire sem vagyok alkalmas.” De hol van az a realista, aki elfogadja minden élményét, tehát mind örömeinek mind bánatainak pillanatait, gyűlöletét éppúgy mint szere- tetét, hiszen mindez az emberi tapasztalat teljességéhez tartozik. Ha valaki nem minden tapasztalatát hordozza magában elevenen, akkor hajlik arra, hogy csak azokat hagyja a felszínre jutni a többivel szemben, amelyek a legjobban illenek a képbe, amit magáról és a világról kialakított. Szűk látókörű, vak arra, hogy saját valóságának egy lényeges részét meglássa. Az az igehirdető, aki valóban útmutató akar lenni, olyan ember, aki képes arra, hogy élettapasztalatainak teljes skáláját megossza hallgatóival — imában, beszélgetésekben és magányos órákban szerzett tapasztalatait. Az ilyet szívesen látná minden közösség igehirdetójének. A lelkigondozás nem abban áll, hogy idegesen össze-vissza kapkodjunk, hogy másokat megváltsunk, az utolsó pillanatban megmentsük, lelkesítő gondolatokkal, intelligens megjegyzéssel segítsünk, vagy gyakorlati tanácsokkal a helyes vágányra tereljünk. Nem, az ember minden időkre meg van váltva. Lelkigondozás alatt alapjában véve azt értjük, hogy saját élettapasztalatodat embertársadnak felkínálod, és — ahogy Paul Simon énekli — önmagadat, mint egy hidat, a zúgó vizek árja fölé helyezed. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki prédikál, annak állandóan saját magáról kell beszélnie, személyes gondjairól, ifjúságáról, családjáról, betegségéről vagy gátlásairól. Ennek semmi köze a „készségesség”-hez. Ez csak egy nárcisztikus játék volna saját kis problémáival. Nem, amire én gondolok, az az, hogy egy igehirdetőnek az a hivatása, hogy az életet olyan mélyen tapasztalja meg, hogy a meteorológus, a kereskedő, a földműves, a munkás és mindenki más előbb vagy utóbb észrevegye: olyan helyen érinti meg őket, amely 139