Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Carlo M. Martini: A kereszt megértése

forog, ehelyett úgy véli, Isten országának szüksége van rá, az Úrnak nem kell imádkozni érte, ő képes mindent egyedül teljesíteni. Közben Jézus azt mondta neki: „Vigyázz, katasztrófa vár rád.” Ezt azonban Péter nem látja be, nem akarja belátni, de a többi apostol sem. Rögtön azután, hogy Péter biztosítja Jézust: „Készen vagyok arra, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek”, vagyis amint megcsillannak a kardok, ezek az előbbi szavak más értelmet kapnak. Még ha szó szerint nem is így áll a szövegben, kiolvasható belőle: „Uram, itt van két kard. Készek vagyunk arra, hogy meghaljunk érted, de azért, hogy megvédjünk téged, Urunk. Mi akarunk megóvni téged. Látnod kell, hogy mire vagyunk képesek érted.” Ezzel teljesen a feje tetejére állítják az Evangéliumot: Nem az Úr ment meg minket, hanem mi teszünk érte valamit, mi teszünk valamit Egyházáért. Az evangélium már nem azon örömhír, hogy Isten megment bennünket, hanem annak tudtul adása, hogy képesek vagyunk Istenért tenni valamit.

Mikor a két kard villog, Péter újra olyan embernek érzi magát, aki tenni akar valamit Istenért. Nem fogadja el — soha semmit nem tudott elfogadni —, hogy Jézus nagylelkűbb nála, hogy Jézus cselekszik érte, és neki el kell fogadnia Jézus vezetését. Péter mindig is azt gondolta, hogy minden helyzetben tud magán segíteni. Jézus tanításából a farizeusról és vámosról, az üzenetből, miszerint a szegények osztályrésze lesz az üdvösség és a bűnösnek meg kell térnie, semmit sem értett. Kimondta: „Bűnös vagyok”, de rögtön ezután saját tudására hagyatkozott, túlértékelte képességeit.

A Getszemáni kertben

Ezzel az Olajfák-hegyi jelenethez érkezünk (Lk 22,39-46). Lukács mindig kímélte Pétert, ezért Márkhoz kell igazodnunk. Lukácsnál is halálfélelem közepette látjuk Jézust. Imádkozik és küszködik önmagával, vért izzad, mi pedig föltesszük a kérdést: „Hol rejtőzik Péter? Miért nincs itt?” Ez a kérdés azonban ránk is vonatkozik: mi sem lettünk volna jobbak. Én magam is kénytelen vagyok beismerni, hogy szorongás töltött volna el Jézus félelme miatt. Nem akartam volna látni, ahogy Jézus sír, ahogy megrémül (ez már túl sok lett volna nekem), s ezért távol maradtam volna. Nem viseltem volna el, hogy félelemmel telve, földresújtva lássam őt.

így irtózik Péter Jézus félelmétől, s nem talál szavakat. Inkább távol marad. Inkább őrizkedni akar attól, aminek földolgozására képtelen, s a gondtól elalszik (Lk 22,45). Péter nem bírja elviselni, hogy Jézus szenved — nekünk is nehéz mások szenvedését nézni, ha nem tudunk segíteni rajtuk. Addig talán elviseljük szenvedésük látványát, amíg hasznossá tehetjük magunkat, amíg saját magunknak fontosnak tűnünk, amíg tehetünk valamit a szenvedőért. De ha tehetetlennek érezzük magunkat, inkább visszahúzódunk, félünk. Fé13