Szemelvények a Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolájának munkáiból 1982 (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1983)
Anthony Bloom: Élő imádság
Sokkal gyakrabban mint beismernénk, egy titokzatos megvilágosodás reményében imádkozunk, azt reméljük, hogy valami történni fog velünk, valamilyen szenzációs élményt várunk. Ez pedig téves, ugyanaz a tévedés, amit néha elkövetünk az emberekkel való kapcsolatunkban, a valóságban ez teljesen tönkreteheti a kapcsolatot. Közeledhetünk például egy személyhez, és bizonyos konkrét választ várunk tőle, ha egyáltalán nem kapunk választ, vagy nem azt kapjuk, amit vártunk, csalódottnak érezzük magunkat, vagy egyszerűen nem hiszünk az adott szavaknak, a válasz valódiságában. Amikor imádkozunk, soha sem szabad elfelednünk, hogy az Ur Isten, aki szabadon jelen-, létébe enged bennünket, ugyanilyen szabad a mi irányunkban; ez nem azt jelenti, hogy önkényesen bánik szabadságával, mint mi tesszük, amikor hangulatunktól függően vagyunk kedvesek, vagy durvák, hanem azt, hogy nem köteles magát kinyilatkoztatni nekünk egyszerűen azért, mert hozzá fordulunk, és tekintetünket feszülten felé irányítjuk. Nagyon fontos emlékezetünkbe vésnünk, hogy mind az Isten, mind pedig mi szabadok vagyunk abban, hogy egymáshoz közeledjünk, vagy távolodjunk; ez a szabadság rendkívül fontos, mert egy valóságos kapcsolatnak az értékmérője. Egyszer egy fiatal asszony, bizonyos imádságos életben eltöltött idő után, mely alatt rendkívül bensőséges és meghitt viszonyba került Istennel, hirtelen teljesen elveszített vele minden kapcsolatot. Az elvesztés felett érzett bánatánál is jobban félt azonban attól a kisértéstől, hogy megpróbál majd elmenekülni Isten távollétének érzéséből, és egy másik, hamis jelenlétet épit fel magának; Isten tényleges távolléte és tényleges jelenléte ugyanis egyaránt jó bizonyítéka az ő létezésének, és annak a valóságos kapcsolatnak, amely az imádságra jellemző. Készen kell tehát állnunk arra, hogy imánkat Istennek a- jánljuk, és bármit elfogadjunk, amit O ad. Ez az aszketikus élet alapelve. A harcban, melyben Isten felé vezető utunkat őrizzük és küzdünk mindaz ellen, ami homályos bennünk, ami megakadályoz abban, hogy Isten útját kövessük, nem lehetünk 117
