Jöjjön el a Te országod. Tóth Tihamér veszprémi püspök utolsó szentbeszédei (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
I. Az Egyház a köztüünk élő Krisztus
20 elindulok a Szent Péter téren, elhaladok a szakadatlanul szökő vízsugár és az évezredes obeliszk mellett, föl a Iép= csőkön . . ., bent vagyok a templomban. Itt lüktet a kereszténység szíve. Turisták és zarándokok szakadatlanul jönnek=mennek, de én mindebből nem látok most semmit. Nem látom az oszlopokon és a falakon a cso= dás művészi munkákat. Csak egyet látok, egyet érzek: megragad és fogvatart az Egyháznak itt lüktető életritmusa, történelemfölöttisége, időfölöttisége, itt érzem, mennyire igaz, hogy az Egyházban csakugyan Krisztus él köztünk. Ott állok Szent Péter sírja előtt. Imbolygó mécses= fények lángolnak rajta . . . Kilencvenhárom ezüstlámpa . . . Nem holt villanyfény, hanem olaj és viasz fénye, mintha tüzesen dobogó emberi szíveink őrtállását jelképeznék annak sírjánál, aki szintén csak ember volt, mint mi, de aki mégis csak Krisztusnak első apostola volt, első feje annak a maroknyi kis csapatnak, az ősegyháznak, amely ma már 400 milliónyira nőtt, és akik közt Isten kegyelméből én is ott lehetek. És mialatt némán állok a galileai halász sírja előtt, úgy tudok imádkozni, mint még soha: annyira nem magamért, annyira a közös keresztény érdekekért, annyira az Isten országának eljöveteléért. Körülöttem térdnadrágos turisták félhangosan olvassák fel a Baedecker megjegyzéseit és hal= vány sejtelmük sincs, hogy abból a sírból, amelynél lélek nélkül állanak, ma is folyton árad a történelem, egyház= és világtörténelem sarkallik azon a sziklán, amelyről Krisztus mondotta, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Igen, látom, tudom, fölismertem, hogy az Egyház a köz= tünk élő Krisztus! Érzem, mint borul rá lelkemre ennek a nagy fölismerésnek magasztos súlya; érzem, mint hajlik meg térdem önkéntelenül is; most már nem állva, térdelve fejezem be imámat: add, Uram, hogy méltó polgára Iehes= sek a te földi országodnak, hűséges gyermeke a te Egyhá= zadnak ! Amen.
