Jöjjön el a Te országod. Tóth Tihamér veszprémi püspök utolsó szentbeszédei (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
XII. Hogyan dolgozzál mások lelkéért?
122 Vájjon ismerőseid közt, társaságodban, abban az óriási bérházban, amelynek te is lakója vagy — egy a száz között—, nincs=e senki, aki már=már összeroppanni készül az élet terhe alatt, a nagy nélkülözés alatt, a rosszul sikerült házasság keresztje alatt, és akit a te vigasztaló szavad meg tudna erő= síteni? Vájjon ismerőseid, barátaid között, munkahelyeden, hivatali szobádban nincs=e senki, akit valami nagy csapás, igazságtalanság, szerencsétlen erkölcsi bukás messzire sodort az Istentől, régen nem jár templomba, évek óta nem volt gyónni=áldozni — és a te okos szavad visszavihetné őt gyermekkorának elveszett vallásosságához? Nem ismerszse senkit, aki kétségbeesve keresi az élet zsákutcájából a kivezető utat? Mindenütt keres, csak ott nem, ahol megtalálná — Istennél. És te meg tudnád vele talál» tatni! Nem ismersz=e senkit, aki szóról=szóra végigélte a «té= kozló fiú» példabeszédét, de csak az első felét — a vissza= vezető utat az elhagyott atyai házhoz csak a te szavadra tudná megtalálni? Nem ismersz=e anyákat, akik eltévedt gyermekeiket siratják — és jól esnék a te vigasztalásod? Nem ismersz=e fiatalokat, fiúkat, leányokat, akik léha ismeretség sikamlós lejtőjén csúsznak már lefelé, de a te szerető, kérlelő, figyelmeztető szavad még megmenthetné őket? Nem kell=e néha megfordulnod olyan könnyelmű tár= saságban, amelynek tagjai közt vannak jók is, tiszta erkölcsűek is, de félénkek és gyávák, és okvetlenül elsodorja őket a hangoskodó malacok röfögése, hacsak a te példás helyt= állásodba, nyílt állásfoglalásodba, hitvalló kiállásodba nem tudnak kapaszkodni, mint gyenge repkény az erős tölgybe! Óh igen ! Nem kell=e mindnyájunknak azt a felelősséget éreznünk, amit egyik költőnk oly szépen ad egy tanítónő» nek ajkára: Tanítónő vagyok. Csöpp drótszál kifeszítve Az égtől a földig. Az Isten üzen rajtam, Kihúzott antennán. Az igét hordom halkan S hintem, hintem szét sok tüzes, aprócska szívbe. Rajtam keresztül lesz a vén föld nemesebbé, A bimbóból rajtam keresztül nyílik rózsa . . . És sorsom átkozott lenne, ha elfeledné Agyam rútul, hogy Istennek vagyok adósa.
