Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
135 sikerét nem látjuk ; az imádság szelleme az egész földre kiterjed és, miként az Isten, mindenütt jelen van, anélkül, hogy észrevennők. Jóformán nem is emlékszünk imáinkra : ki is tudná megszámlálni azokat a fohászokat, amelyeket az ég felé küldött, vagy azokat a szavakba nem foglalt kívánságokat, melyeket szívünk nyelve az Ür fülébe súgott? Ezért, mivel gyümölcsei rejtettek, a hiú dicsőségvágy ehhez az ájtatossághoz a leg- kevésbbé férhet hozzá. Különben bármint legyen is, kétségtelen, hogy az alázatosan kért vigasztalás nagy segítség az életszentségre, de aki Istenben akar örvendezni, bőséges vigasztalásban kíván részesülni, Jézusnak készséggel és vígan akar szolgálni, az életben békésen akar tűrni és minden eshetősége iránt közömbös akar lenni: hagyjon fel magával, szentelje magát Jézus és a lelkek érdekeinek, lásson a közbenjáró imához, mintha az volna a feladata, mintha annyi dolga volna vele, mint őrangyalának ővele. Valóban, az öröm a jutalma a közbenjáró imádságnak, s ez az öröm egy része Jézus örömének, ki az ő szenvedéseinek gyümölcsein örvendezik. így az, ami a mi lelkünket átjárja, Jézustól jön. Először őbenne volt, mielőtt belénk jött volna ; már pedig egy angyal jelenléte is kevésbbé kívánatos, mint Urunk örömének e kis ízelítője.
