Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
118 test egybefűződik s egybekapcsolódik, s minden íz közreműködésével, a minden egyes tagra kimért tevékenység által, a szeretetben való épülésre növekszik».1 így a közbenjáró ima, mint rendszer, melyet szinte ösztönszerűleg gyakorolunk és követünk, mindig az igaz Egyház egyik ismertetőjegye volt, sőt ellenségei a farizeusi lélekhalászás egyik megnyilvánulásaként vetették szemére. A Győzedelmes Nagyasszonyunkról nevezett templom Párisban olyan dolgot hirdet, amilyet az eretnekség s a szakadarság története mind e mai napig felmutatni nem tudott. Azok, akik nincsenek Krisztus birtokában, az ő Egyházának helytartói hivatalát megérteni nem tudják. Ahol nincs áldozat, ott aligha van sok közbenjáró imádság. Mindez szintén arra indítson minket, hogy a szeretetnek ezt a felbecsülhetetlen kiváltságát szorgalmasan és bensőséges szívvel gyakoroljuk. Faber Péter atyáról azt mondja Orlandini, hogy szerető szívével az egész emberi nemet kivétel nélkül átölelte s keze mindenkiért tele volt munkával az Isten előtt. Minél inkább bűnökbe süllyedt valaki, annál lángolóbb részvétre gyulladt iránta s a legmélységesebb elmélkedésekkel emelte fel gondolatait, hogy buzgó- ságot vigyen imáiba. Ha valakiért imádkozott, maga elé képzelte őt, mint Krisztus drága vérével megváltott lelket, mint Krisztus örökösét, országát, s így méltóságának képe által lángra lobbantotta szerető buzgóságát s Jézus Krisztus és a szentek érdemeit a hit és szeretet bensőséges érzelmeivel ajánlotta fel érte az Istennek. Ez egyszerű gyakorlattal annyira vitte, hogy végül is mindenkiről igen magas véleménnyel volt. Sienai szent 1 Ef. 4.
