Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)

IV. Fejezet. A közbenjáró imádság

107

váltásának nehéz munkájától kérges kezek. Ezért Izsákkal mondja: «Fiam, jöjj közelebb hozzám és adj csókot» és mihelyt ruhájának édes illatát érzi — mert az valóban Krisztus ruhája —, azt mondja : «Ime Fiamnak illata, olyan, mint a mező dús illata» és áldásaival betölti őt.

Atyai szeretete találékonyságának még nincs vége. Mert azt is meg kell vizsgálnunk, kivel imádkozunk. Sohasem egyedül, erről biztosak lehetünk, ha helyesen imádkozunk. Egy valaki lakik bennünk, aki az Atyától és Fiútól származva velük egyenlő és örökkévaló Isten. Szívünkben Ő alakítja a szavakat és midőn felkiáltunk : «Abba, Atyánk !», kiáltásainknak ő adja meg zenéjét. Ő a mi lépcsőnk az Atyához. Hatalmával ő erősít meg minket, ő beszéltet minket zsoltárokban, himnuszokban és vallásos énekekben, Ő késztet arra, hogy szívünkben az Ürnak dicséretet zengjünk és az Atyaistennek az Ür Jézus nevében mindenért hálát adjunk. A Szentlélek ő, kiben imáink és könyörgéseink által mindenkor esedezünk. A Szentlélek ő, ki gyarlóságainkban felsegít, mert mi nem tudjuk, miért kell imádkoznunk, hanem maga a Szentlélek esedezik érettünk kifejezhetetlen sóhajokkal : és ő, ki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy a lélek mit kíván. Nem látjuk-e ebben az imádság titkának mélységét?

Nézzük továbbá az imádság hihetetlen könnyűségét. Minden idő, hely és állás alkalmas reá, mert nincs idő, hely vagy állás, amelyben és amely által az Isten jelenlétét tiszteletteljesen megvallani ne lehetne. Kitűnő tehetségre sincs szükség. Ékesszólás nem kell. A méltóság nem ajánlás. Szükségünk lesz ékesszólásunk.