Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)
II. Könyv. Az Oltáriszentség és az ájtatossági gyakorlatok
98 ragyog és amelynek szemlélése a tiszta lelkek gyönyörűsége, —- számára végtelen megalázkodás volt. Szinte mérhetetlen leereszkedés volt az, hogy a Szűz méhét nem vetette meg. Az Isten előtt is megalázta magát, ha teremtett emberségének alacsonyságát és törékenységét szemléljük. Az emberek előtt még inkább, ha azokat a bántalmazásokat tekintjük, amelyeket egykor tűrnie kell. Testének gyengesége annál erősebben feltűnt, minél inkább volt telve a lelke azzal az örömmel, amit neki a boldogító Isten-látás nyújtott, és minél inkább kibontakozott értelme. A rejtett élet szegénysége a legfölségesebb Szentségben való szegénységének is előképe volt. Itt is bizonyos értelemben megfosztja önmagát a dicsőségtől. Hiszen leereszkedik és miránk szorul! Állandóan miértünk imádkozott. Mert kételkedhetünk-e abban, hogy akkor, amikor mindent tisztán előre látott és a legnagyobb irgalommal volt eltelve, valóban értünk imádkozott? És hogy ebben a pillanatban is egykori imáinak el nem gyengült erejét érezzük? Az az engedelmesség, melyet Isten tervében meghatározott ideig Mária szűz méhében, majd az Anyjával szemben, az emberek, sőt a bűnösök, ellenségei és hóhérai iránt tanúsított, nem más, mint az Oltáriszentségben tapasztalható engedelmességének tökéletes előképe. Midőn Szűz Anyja leikébe belecsöpögteti azt a vágyat, hogy őt az embereknek nyújtsa, azok őt saját szemükkel láthassák, s neki, mint az Emberfiának és az igaz Istennek szolgáljanak, Krisztust akkor is a legbensőbb vágy élteti és az a kívánság lebeg szeme előtt, hogy az Atyát megdicsőítse, az emberek lelkét pedig megmentse. Lehetséges, hogy ennek az édes szentélynek elhagyására is azért vágyakozott, hogy még mélyebb és szenvedésteljesebb életet kezdhessen meg. Az olvasó számára fárasztó volna, ha most szóról-szóra megismételnők az Úr Jézusnak Szűz Anyja méhében töltött életének leírását. De ebben az elbeszélésben csak az
