Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)

II. Könyv. Az Oltáriszentség és az ájtatossági gyakorlatok

75

a főpap, a gyermek, az újonnan megtért bűnös és az elmélkedésben gyakorlott lélek mind-mind látják Őt, amint drága Szentségének sokféle mélységével magához vonzani igyekszik őket. Jóllehet Krisztus mindenféle társadalmi állású ember számára mintakép volt, mégis úgy látszik, hogy egyik osztálynak sem volt kizárólagos képviselője.

Vizsgáljuk meg most azt a sajátságos szellemet, melyet az Ür Jézus ezen különféle élete iránti ájtatosság létrehoz és lelkűnkbe nyom.

Az Űr Jézus az Oltáriszentséget nyilvánvalóan szenvedésének emlékére alapította. Rendelésének helye és körülményei kétségtelenül azt bizonyítják, — eltekintve a kifejezett parancstól, — hogy általa a szenvedés emlékét ünnepeljük meg.

A mise, ha teljesen külsőleg tekintjük, nem más, mint egy dráma, amely a szenvedést mutatja be; belsőleg pedig ennek az állandó és vérnélküli áldozatnak a megújítása.

Mégis, ha ezt a tárgyat egészen fölületesen nézzük is, még akkor is meg kell vizsgálnunk az Eucharisztia és a Jézus szent gyermeksége között lévő, szemmel látható hasonlóságokat. Ha közelebbről tekintjük a dolgot, rögtön rájövünk arra, hogy az áldozat szelleme a Kálváriahegy szellemét, az Oltáriszentség szelleme Betlehem szellemét tükrözi vissza; és e nagy Szentség iránti áhítat jellege, ha a maga teljességében vesszük, teljesen hasonlít a szent gyermekség ájtatosságához.

Mindenekelőtt a tényt kell leszögeznünk, azután majd meg kell keresnünk hozzá az alapokat s végül tüzetesen megfigyelnünk a hasonlóságokat.

Legelőször természetesen szemügyre kell vennünk az Egyház nyelvhasználatát és gyakorlatát.

Az Űrnap nyolcadának himnuszai és zsolozsmája állandóan Jézus gyermekségére emlékeztet és ebből világosan láthatjuk, hogy ez a két titok az Alapító szándéka szerint egybefolyik.

így pl. az Oltáriszentség miséinek nincs külön prefá-