Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)
I. Könyv. Az Eucharisztia Isten legmagasztosabb műve
56 csíráját adja meg, míg a megdicsőülés a kegyelem vi- rágbaborulása. A megdicsőülésnek megvan az a kiváltsága, hogy állandó és nem szűnik meg, míg a kegyelem nagyon bizonytalan tartamú és a valóságban nagyon gyakran elvész. A megigazulás kegyelme továbbá mindig gyarapod- hatik és tökéletesedhetik, a megdicsőülés azonban egy határozott állapot és az örök tökéletességnek megváltozhatatlan koronája az apostol szavai szerint: „Midőn pedig majd eljő, ami tökéletes, véget fog érni az, ami rész szerint való“. (I. Kor. 13, 10.) Egyes régebbi teológusok ezt a titkot egyenesen a megtestesülés elé helyezték, mintha a megdicsőülés lenne a fő dolog, a másik pedig csak mellékes. Három mélységet találunk a megdicsőülés titkában, amelyben szemlélhetjük Isten tevékenységét. Az első mélység maga a boldogító Isten-látás (visio beatifica). A szent és oszthatatlan Szentháromság zavartalan, megváltozhatatlan, közvetlen és egyszerű szemlélete olyan magasztos látvány, olyan boldogító kiváltság, hogy a teremtés határain belül nincs oly lény, amelynek természete erre a szemléletre igényt tarthatna. A katolikus hittudomány csordultig van mély, magasztos és minde- nekfölött érdekes kérdésekkel, amelyek ezzel az Istenlátással összefüggésben állnak és bennünket Isten iránti gyöngéd szeretetre, fölségével szemben mélységes hódolatra sarkalnak. Ha azonban az emberi lélek az Egyháztól kísérve és a Szentiélektől oltalmazva elérte ennek az Isten-látásnak határát, akkor éppen ennek mélységeiről állanak az apostol szavai: „Szem nem látta, fül nem hallotta és az ember szívébe fel nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik“. (I. Kor. 2, 9.) A második mélység az, ami ezt a magasztos igazságot közli velünk: az ú. n. dicsőség világossága (lumen gloriae), vagyis az a titokteljes eszköz, amelynek segítségével a teremtett lélek közvetlenül szemlélheti Istent.