Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
II. Dogmatikai rész
72 Az oka ez : Isten teremtményeit kemény parancscsal, a természet szigorú törvényeivel teljesen lekötötte elgondolásainak teljesítésére. E törvények az Ö gondolatainak ereje. Mindig visszamutatnak forrásukra, haza az Úrhoz. A természet sohasem bálványimádó. Nyári erdő karéneke csak Neki tud szólni. Napsütésben a gyertyafehér fenyőgallyak csak az ő tiszteletére tudnak égni. Örökfényű csillagok csak az Ő lábainál ragyogóak.1 b) Mi az ember helye e dicsőítő seregben ? Dicsőítés ! Minden teremtmény értelme ez. Az emberé is. Nélküle a világűr céltalan bolyongója lenne. Isten gondolata ő is, tehát neki is meg kell dicsőítenie e gondolatot. Mégpedig neki a legtökéletesebben, minthogy ő a teremtés feje. Két nagy tökéletessége : ismerő ereje és akaratának szabadsága kiváltságos helyre emeli ki és a többi testtel bíró teremtményeket neki alárendeli. Az isteni gondolat tehát, melyet meg kell dicsőítenie, bele van írva. Legyen tökéletes ember. Két nemes képességével új dallamként járja át a többi teremtmény dicsérő énekét. Az Alkotó benne élő gondolatát megismeri, jóságáért megteszi és örül neki. így megdicsőíti eszes természetével. Ezt az eszes megdicsőítést mondjuk mi imádásnak. A többi teremtmény nem képes imádni. Az csak dicsőít. Az ember imád. Az imádás is dicsőítés, de olyan, melyet nem a természeterők szükségszerű vasirányításai fordítanak az Úrhoz, hanem az önkéntes szeretet. A megismerés, a megértés és akarás lelki örömei indítják az Isten felé. Saját értelme és szíve húzza az Isten felé. A természet dicsőítése is kedves az Isten előtt, hát még az imádó dicsőítés ! — Annyira kedves Előtte, 1 Godefried : A lélek hazája.
