Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
II. Dogmatikai rész
100 doztak, csak önmagukat nem. Ajánlottak drága ékszert. felajánlották legdrágább barmaikat, de . . . de elfelejtették önmagukat felajánlani. Ezért hiányzott azokból az áldozatokból a lélek. Igen, ott Isten és ember egészen külön két világ. A kettőnek egymáshoz való viszonyát laza szálak fűzték össze, a véd- és dac- szövetségnek szálai. Ezért a szövetségért vitték áldozataikat. Látszik is : odavetették Neki, mint a koncot. Otthagyták s utána mindegyikük ment a maga útján. Önmagunk felajánlására az Úr Jézus tanított meg, aki nem bújtatta el magát holmi csillogó ékszerek mögé s azt áldozta fel. Nem, hanem önmagát. Azért amikor én részt veszek a szentmisén, ismételten megújítom Istennek való felajánlásomat. — Tulajdonképpen ez a felajánlás az alapja minden vallásos életnek. E nélkül nincs vallásos élet. Vagy mondhatnám úgy is : nincs egyáltalán élet. Mert végeredményben egy emberben nincs két élet : egy vallásos és egy nem vallásos. így nem lehet különböztetni. Csak egy élet van. Most csak az a kérdés, hogy ezt az egy életet kinek, vagy minek ajánlom fel ? Ha Istennek ajánlom fel, lesz belőle vallásos élet, az egész élet. Vannak, akik nem az Istennek ajánlják fel életüket. Vannak, akik a gazdagságnak, a vagyonnak. Mások a tisztességnek, hatalomnak. Vannak, akik az élvezetnek és így tovább. Ezeknek az életük nem lesz vallásos. Mit mondjunk erre ? Egyszerűen csak annyit : szűklátókörű, szellemi szegénység, eszménykórság. Hiányzik az életből az örökéletnek végtelen távlata. Múlandó, elenyésző földi isteneknek ajánlják fel magukat, mely egyszerűen megszűnik halálukkal. Amikor azonban én az örök Istennek ajánlom fel magamat, egész életemet, nem teszek mást, mint a hatalmas Isten kezébe helyezem egyetlen értékemet : a lelkemet földi életemre, de méginkább örök életemre. Itt van aztán bőven gondolat, ami tud
