1831-1931 Jubileumi emlékkönyv II. (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1931)
Második rész. Munkálatok
SZÉCHENYI VALLÁSOSSÁGA. 247 láttam a törököket a felkelő nappal szembetérdelve áhitatosan és bensőségesen imádni a Legfőbb Lényt ; sokszor örvendeztetett és emelt föl a keresztények jószándékú imádsága. Nem sokat láttam a világból, alig ismerem az embereket. De e világon mindenkinek vallása van, mert a fény felé törekszenek, — mert a sötétben vannak. Katakombákba vannak zárva az emberek — mindenki keresi a kivezető utat — de nincs — ki jár akkor a jó úton? — bolyonganak és félelemtől szorongó szívvel kutatnak — míg végre a födél magától eltűnik. Ilyenek a mi vallásaink mind — és egyik sem jó. A legnagyobb próba, amelyet az élet folyamán ki kell állnunk, éppen az, hogy semmit sem tudhatunk — örökös kételyek vesznek körül. Ha tud- nók, hogyan szeressük, tiszteljük Istent ! — hogyan mutassuk ki hálánkat iránta !... De hogy is szerethetné a mi tisztátalan lelkünk a Mindenhatót? Még embertársainkat sem tudjuk igazán szeretni.“1) Ennél a pontnál álljunk meg egy pillanatra és mérlegeljük az eddigieket. Amit itt magunk előtt látunk, az Széchenyi végleges álláspontja. Látjuk, hogy most átjárták Rousseau elvei. Az idézett jegyzet gondolatai világosan egyeznek az Émile híres „Profession de foi du Vicaire Savoyard“-jával. Széchenyit ebben az eszmekörben — lelkületének, jellemének megfelelően — a pozitív elemek ragadták meg. Istent akarja tisztelni s ezt a szándékot elegendőnek tartja, akármilyen formában is nyilvánul, mert úgyis csak szimbólum minden forma. Ennek a gondolatnak első része elfogja és áthatja és annyira eltölti, hogy nem veszi észre, milyen ürességet rejt magában a másik rész : „úgyis mindegy, úgyis csak szimbólum.“ De ez még a magát racionalistának nevező és a dolgok mély lényegei iránt mégis oly kevés megértéssel biró kornak a gyümölcse — ha fájdalommal látjuk is, nem vehetjük rossz néven Széchenyitől, hogy kora gyermeke, hogy serdülő korában befejeződött vallási tudásgyűjtése nem birt megbirkózni a nagyhangú és tetszetős és mindent elborító szólamokkal, — hiszen nagy lelkének a jele, hogy ezekből a sovány szólamokból is annyi pozitivet, oly sok tevékeny életalakítást tudott meríteni. ]) Napló, 1819. nov. 29.
