1831-1931 Jubileumi emlékkönyv I. (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1931)
Albertus Magnus
ALBERTUS MAGNUS. 93* lén állott. Óriási feladat hárult Albertus Magnusra: a békét helyreállítani, az egyházi életet feléleszteni, talpraállítani és a gazdasági viszonyokat rendezni. Regensburg városa örökre hálás neki, hogy rövid püspöki kormányzata nyugalmat, békét és rendet hozott, az elkeseredett harcoknak és a háború szörnyűségeinek véget vetett. Albertus Magnus mindazáltal felhasználta az 1262-ben kínálkozó alkalmat, hogy a püspöki pásztorbotot kezéből letegye. Tanárkodásával, tudományosságával és rendi kormányzatával megalapított tekintélyét a regensburgi püspöki tevékenység és méltóság csak növelte még. A veszedelmet, amely a nyugati keresztény világot a tatárok pusztító hadjáratával fenyegette, felismerte, és 1263-ban készséggel vállalta a megbízatást, hogy mint pápai legátus bejárja Német-és Csehországot s keresztes hadjáratot hirdessen a tatárok ellen. Miközben Albertus a kolostori cellában és a tanszéken a tudománynak élt, azalatt a két legfőbb földi hatalom végzetes harca dúlt a Rajna partjaitól le egészen Sziciliáig. A hatalmas Rőtszakállú Frigyes császár unokája, II. Frigyes megfeledkezve róla, hogy a császári koronát a pápának köszönhette, szinte állandó harcban állott a jóságos és kifogyhatatlan türelmű III. Honóriusszal, majd ennek bölcs és erélyes utódjával, IX. Gergellyel. Az ellenségeskedés akkor fokozódott a legnagyobb hevességre és elkeseredésre, amikor IX. Gergely utódja IV. Ince a lyoni zsinaton 1245-ben kiközösítette az egyházból II. Frigyest. A harc nem ült el még akkor sem, amikor II. Frigyes elszól- littatott a világból. Fia és utódja ellenében trónkövetelő lépett fel s ez csak növelte a viszályt és zavart. Miután pedig az utolsó staufi sarj, az ifjú Konradin volt hivatott átvenni atyai örökét, de fiatal életét az Anjou-uralkodó parancsára Nápolyban vérpadon fejezte be, a hosszas harcok nyomorúságára és szerencsétlenségére a császár-nélküli, szörnyű idő következett. Az interregnum korának pusztulása és zűrzavara a legnagyobb fokát érte el, amikor végre 1272-ben a feldúlt német birodalom általánosan elismert államfőt nyert Habsburgi Rudolf személyében. Az akkori időknek ezt a képét kell szemünk előtt tartanunk, hogy méltányolni tudjuk azt a feltétlen bizalmat, mellyel
