P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Ember és az élet
99 mindig hozza meg az ősz azt, amit a tavasz ígért; viszont hozzászokik a lélek a csendes, nyugodt várakozáshoz, a kitartó munkához abban a jó reményben, hogy sok szomorú, esős nap csak este derül ki és a legpompásabb szivárvány eső után mutatkozik és hogy sokszor nekiindul az ember — mint Saul —, hogy hasztalan keresse az elveszett szamarakat és váratlanul királyságot talál. Némely sorscsapás mélyen és keményen sújt, de az erős életkedv ismét felépíti a romokat és a szerencsétlenség közepette is talál valami boldogságot. A szem már bizonyos élettapasztalattal tekint le az élet magaslatáról a fiatalabb nemzedékre, amely sietve törtet fel a meredeken. Visszaemlékezve a saját forrongó fiatalságára, készségesen nyújt az ifjúságnak segítő kezet, mosolyog láza- dozásukon, ahogy minden régit leszólnak és feldönteni akarnak ; hiszen majd ezek a tüzes fejek lehiggadnak, majd megértik ők is az emberiség eddigi munkáját, megbecsülik és tovább folytatják. Az ifjúkori túlzó eszményi felfogás valamikor csak a csillagokat akarta leszedni, most pedig a földgolyón is talál elég életfeladatot, teret a tevékenységre, végeredményben pedig jó kiadós élethivatást. Egy kisebb-nagyobb „siker a sikertelenségben“ megéri az élet egész munkáját. így örömmé válik az élet, kellemes élvezetté és biztos, vidám léptekkel haladunk a jövőbe — míg hirtelen valamelyik kedves társunk ki nem dől az útból: az első sir útunkban komolyan figyelmeztet minden földinek múlandóságára. Ijedten tesszük fel magunkban a 7»
