Hirscher János: Önámítás. Az önismeret megkönnyítésére (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1923)
50 Ha csendes kamrácskájában örvendene Isten* nel való társalgásának és az 5 vigasztalásá* nak és hacsak imáiban emlékeznék meg a világ gyermekeinek elvakultságáról és rész* véttel eltelve sóhajtásaival megvilágításukért esedezne, ezt helyesnek és jónak találnék, mert valóban van béke, melyet a világ nem ismer és nem adhat. Minthogy azonban saját jámbor életének a világ előtt rejtett boldog* ságáról beszél fáradhatatlanul és istenességé* vei páváskodik, félek, hogy minden beszéde csak annak a közismert szentírási helynek az ismétlése : »köszönöm Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint a többi emberek«.1 28. Annyira zaklatják az embert minden oldal* ról : »adna is az ember szívesen, de mindig mégsem lehet!« így mentegetjük magunkat és résztvevő arckifejezést öltünk Tényleg igaz, hogy nem segíthetünk mindenkin és sokszor a részvét minden, amit adhatunk. De nem ritkán, ha valami mulatságról, valami fényűzési kiadásról, valami kedvtelésünk, hajlamunk és szenvedélyünk kielégítéséről van 1 Luk. 18, 11.
