Bougaud Emil: Szent Vince élete és a missiós papok kongregációjának megalapítása. 2. kötet - 70. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1907)

Negyedik könyv. Depaul szent Vince a nyomorral szemben. (1642-1660.)

32

NEGYEDIK KÖNYV

Alig tíz-tizenöt napig gondozhatta a szegény betegeket Étampes-ban, ahol a külföldi fejedelmek hadserege sokáig időzött és megfertőzött levegőt hagyott hátra. Deschampes, akivel együtt volt, azt írta nekem, hogy a boldogult annyit tett, amennyire csak valami égi követ volna képes, a gyóntatás, a hitoktatás, az anyagi segítség, vagy a már feloszlásnak indult hullák eltemetése körül. Étréchy-ben tizenkettőnek adott a földben nyugvóhelyet, akik a falut megfer- tőztették. Utána a pusztító pestis ágyba döntötte és meghalt. Ugyanez a Deschamps írta még nekem, hogy a megboldogultat halálos ágyán némi aggodalom fogta el Isten igazságossága miatt és így szólt: «Nem tesz semmit édes Megváltóm, ha el is Ítélsz engem, még a pokolban is szeretni foglak». Kevéssel előbb halt meg a szentség hirében Bar-le- Duc-ban egy huszonnyolc éves derék missiós pap, de Montevit] «Úgy halt meg — írja Roussel atya Depaul szent Vincének — ahogy én kívánok meghalni, amilyen halálért én imádkozom. Temetésekor mindakét bar-i káptalan, sőt az ágostonrendű atyák is lerótták tiszteletüket. De legjobban megtisztelte őt temetésekor az az öt-hatszáz szegény, akik viaszgyertyával a kezükben kisérték a gyászmenetet. Úgy sírtak, mintha atyjukat kisérték volna utolsó útjára. A szegények nagy hálával tartoztak neki, mert akkor kapta a betegséget, midőn bajaikat gyógyította és nyomorúságukat enyhítette. Mindig köztük volt és csak az ő dohos levegőjüket szívta. Délelőtt, délután oly kitartóan hallgatta gyónásaikat, hogy egyetlen egyszer tudtam rábírni valami kis sétára. Gyón-