Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
BEVEZETÉS 5 a dolog lényege azon fordul meg, hogy megértsük, milyen szeretetet táplált Isten kezdettől fogva irántunk. Mert nagy különbség van közötte, vájjon Istennek eme szeretete hozzánk természetes jóságunknak volt-e megfelelő, más szóval, hogy pusztán akkora volt-e, mint emberi természetünk értéke kívánta, vagy pedig magával az isteni természettel volt arányos. Az első esetben az emberi természetet meghagyta volna annak, a mi volt. A második esetben — s ez felel meg a valóságnak — az isteni szeretetnek, mely mindenkor önmagának átadására törekszik, okvetlenül föl kellett emelnie az emberi természetet önmagához, azaz lehetőleg az isteni természethez hasonlóvá alakítania. A malaszt megerősíti gyenge lenkünket a kísértések legyőzésére s a jónak gyakorlására és így megköny- nyíti kötelességeink teljesítését s végső célunk elérését. Ám itt megint az a kérdés, vájjon ezt az erősbbítést tisztán úgy kell-e érteni, hogy természetes erőink megmaradnak úgy, a mint vannak és csak a bukás ellen nyernek oltalmat, vagy talán magasabb, természetfölötti rendnek erősségére tesznek szert. Ha a malaszt az ember természetének színvonalára bocsájtkoznék le, hogy veleszületett erejével szövetségre lépve más erkölcsi segítő eszköz mintájára őt mint oktató, vigasztaló, nevelő, intő és bátorító jó barát segítse és erősítse, akkor lényegében egy fokon állna magával a természettel. Ha azonban a természetet, mint azt tényleg teszi, önmaga fölé emeli úgy, hogy neki bensőleg magasabb erőt és magasabb életet kölcsönöz, akkor ez csak azon esetben lehetséges, ha a malaszt nemcsak lényege szerint áll a természet fölött, hanem egy
