Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
Harmadik könyv. A malaszt működése bensőnkben és gyümölcsei
HARMADIK KÖNYV 255 kell lennie előttünk a malaszt világosságának. Tóbiásnak sok szenvedést okozott, s mint maga mondja, minden örömtől megfosztotta az a tudat, hogy a nap világát nem láthatta.1 De ennél is nyomorúságosabb helyzete van annak, kit halálos bűn az isteni fénytől fosztott meg és sötét szellemek éjszakájába taszított ki. Világosság nélkül bolyong, mindenbe beleütközik és elbukik, a legmélyebb örvénybe zuhan alá, hogy távol Isten színétől nyugalmat és örömet sehol se találjon. Tóbiás elvesztette szemevilágát, de megőrizte a malaszt világosságát s azért nyugodt lélekkel viselte el vakságát. Biztos volt abban, hogy szemének elveszített világosságáért Isten a túlvilágon örök világossággal fogja kárpótolni. A bűnösnek ellenben, hacsak meg nem tér, még reménye sincs, hogy ismét megkapja a malaszt világosságát. Sőt még attól kell tartania, hogy eszének megmaradt világossága a sötét szellemek éjszakájában csak ijesztő és lelkét marcangoló képeket tár föl előtte. Midőn Borgia szent Ferenc Portugália egyik városában egyszer fényes nappal szentmisét mutatott be, hirtelen oly sötétség keletkezett, hogy az égen a csillagok is láthatók lettek. A megrémült lakosok abban a véleményben, hogy elérkezett az utolsó ítélet, az egész várost betöltötték sírásukkal és jajgatásukkal. Valamennyien elhagyták lakásukat s a templomba menekültek, hol a szent férfiú oltalma alatt biztonságot reméltek. De mikor itt is tovább folytatták a jaj1 Tób. 5, 12.
