Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
Második könyv. Magasztos és titokzatos összeköttetésünk Istennel, melyet a malaszt eszközöl
MÁSODIK KÖNYY 131 templomot, új palotát építesz s új királyi széket emelsz. És ki merne téged, nagy Isten, ebből a nyugvóhelyedből kiűzni. A ki ezt teszi, annak gonoszsága nagyobb Heródesénél. Heródes csak meg nem felelő helyről, Betlehem istállójából űzte ki a gyermek Jézust. Lelkünket a malaszt azonban oly gyönyörűen ékesíti föl, hogy Isten ép oly szívesen időzik benne, mint az égben, ki merné tehát ezt az eget megostromolni ? És nem boszulná-e meg joggal az egész természet az urán elkövetett ezen sérelmet? 3. E gonoszság annál átkosabb, mennél tiszteletreméltóbb és mélyebb a Szentháromság leereszkedése az emberhez. Joggal kiálthatunk föl szent Jobbal «Mi az ember, hogy fölmagasztalod őt? Avagy miért hajtod hozzája szivedet?»1 Valóban találó a szentírás e kifejezése. Isten a ma- laszttal felénk fordítja atyai keblét, szivét szivünkre, vagyis inkább szivünkbe helyezi. Nem szolgáihoz jön. Pedig az is már nagy kitüntetés volna, ha szabad és boldog hódolatunkban teljesített hű szolgálatunkat fogadná. Barátaihoz jön, hogy velünk benső és bizalmas egyességben éljen. Nagy tisztelet érte egiptomi Józsefet, Dánielt és Mardocheust, midőn földi királyok magukhoz emelték őket. Ily kitüntetés azonban csak árnyéka annak, a mely bennünket ér, midőn a mindenható Isten száll malasztjával szivünkbe, s mi oly bensőleg egyesülünk vele, a mint ezt egy teremtménynyel sem tehetjük. 1 Jób, 7, 17. 9:
