Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harmincegyedik fejezet

386

SZENT CHANTAL ELETE.

ha leányom velem volna, csakhogy ez olyan bajos. Szükségünk volna kocsira, cselédségre, a mi nagyon kellemetlen. Ha városba érünk, ujjal mutatnak ránk: íme, Chantal anya megy a kolostorba! Ez a fölvonulás igen nagyvilági és ellenkezik elveimmel. Sokkal inkább szeretem a mi zárt gyaloghintónkat a gyóntató- val és a két öszvérhajcsárral.»

A városokban mindig a legszorgosabban kerülte az ünnepélyes fogadtatást. Többnyire a legdíszesebb vendégszobákat jelölték ki számára, néha megmondták neki, hogy ugyanabban a szobában lakott már a király is.

Ez a kitüntetés mélyen megalázta. Este társnőjével együtt félretette a nehéz selyemtakarókat és saját ruháival takaródzott. «Istenre kérem, kedves testvérem — szólt társnőjéhez — keljünk holnap korán, hogy e világias környezetből mielőbb szabaduljunk.» Akkor volt csak igazán boldog, ha egyszerű helyeken, szalmán vagy falevélen alhatott, ha alig volt mit ennie, a mi nem egyszer meg is történt ebben az időben, mikor az utak még elhagyottak voltak és a mai gyors közlekedést és kényelmes szállodákat nem ismerték.

Ugyanolyan alázatos és önmegtagadó volt, ha kolostorba szállott. Sohasem akarta a főnöknő helyét elfoglalni, az asztali áldást és hálaadást mondani, vagy a káptalanban az apácákhoz beszédet intézni, mert nem főnöknő, neki e helyen szava nincs. Tiszteletére gyakran zöld térítőt tettek az asztalra, de mindig félrerakta, mihelyt észrevette. «Talán nagyvilági hölgyek vagyunk ? — mondotta. — Mire valók e