Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harmincadik fejezet

354

SZENT CHANTAL ÉLETE.

arra, mi történt Mária Amáta halálakor. «Anyám, mondta Genf püspöke, hírt kaptunk a háborúról. Véres ütközet volt Rhé szigetén. Chantal báró összecsapás előtt szentmisét hallgatott, meggyónt, megáldozott. — És azután meghalt, vágott közbe remegve a szent. — A jó főpap sírva fakadt. Tovább egy szót sem tudott mondani. Chantal anyát is elnémította a fájdalom. Ott térdelt összetett kézzel és fájó csendben ömlött könyeinek árja. «Ekkora fájdalomnak nincsen szava, írja Bussy-Rabutin. Chantal anyáét is csak a mélységes megindultság fejezte ki, mely életét veszélyeztette.»1 Hosszas csend után így fohászkodott: «Én Uram és Istenem, bocsásd meg, hogy szólok és szabad folyást engedek fájdalmamnak. De mit is mondanék, én Istenem ? ! Hálát adok a nagy kegyelemért, hogy egyetlen fiamat akkor szólítottad magadhoz, mikor a római szentegyházért küzdött». Azután elővette a feszületet, megcsókolta két karját és így imádkozott : «Megváltó Istenem, fogadd e drága gyermeket irgalmasságod karjaiba !» Majd sűrű könyek közt rebegte: «Drága gyermekem, milyen boldog vagy, hogy véreddel pecsételhetted meg őseid hűségét a római anyaszentegyházhoz. Nagyon boldog vagyok én is, hogy anyád lehettem».

Fölkelt, csendben könyezett s így szólt a genfi püspökhöz : «Biztosítom, Uram, hogy már tizennyolc hónapja sugallatot hallok, kérjem a jó Istentől azt a kegyelmet, hogy fiam az Ő szolgálatában haljon meg, nem a szerencsétlen párbajokban, melyekbe barátai

1 Vie abrégée.