Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Huszonhetedik fejezet

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

271

dóm, hogy Isten szent akaratát teljesítsem. Mert, kedves leányom, életem végéhez értem, illenék már, hogy magamra is gondoljak.»

Alig hogy újra megválasztották, fokozott buzgó- sággal vette kezébe s intézte az alapítások ügyét. Mindenfelé, egész Franciaországban új kolostorok épültek. Oly nagymérvű volt e terjeszkedés, hogy föltünést keltett még abban a tizenhetedik században is, mikor a vallásos föllendülés tetőfokát éri el, épen 1630. táján.

Chantal anyát a rohamos terjeszkedés nyugtalanította. Mindig aggódva beszélt róla. «Istenem — mondotta 1633-ban — már ötvenkilenc kolostora van a szerzetnek! Félek, hogy a rengeteg kolostornak nem lesz elég anyagi és lelki ereje, hogy magát föntartsa.» És néhány esztendő múlva : «Jaj, Istenem ! rendünk túlságosan terjeszkedik; már nyolcvan zárdánk van». Útját akarta vágni a tovaterjedésnek. Azért az összes főnöknőknek megírta, hogy ne nagyon siessenek az alapításokkal, hanem várják meg, míg az új nővérek alapos kiképzést nyertek, mert alig akad szilárd, állhatatos lélek a fiatal nővérek között, kik még csak rövid időt töltöttek a szerzetben !» Szüntelen hangoztatta a szép szavakat, melyek minden szerzetesrendnek a terjeszkedésben irányt mutatnak: «Én Istenem, mennyire óhajtom, hogy a rendnek inkább a gyökerei, mint az ágai erősbödjenek és terjeszkedjenek». De hiába volt minden szava. Mintha nem is hallották volna. A gyümölcs megérett már, magától hullott a fáról.

Elérkezett az idő, mely kimondhatatlan örömöt és