Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Huszonötödik fejezet

könyben úsztak, mezítelen térdein csúszott s kötéllel a nyakán így kiáltott: «Irgalom, irgalom, én Istenem, irgalmazz a bűnösöknek!»

Végre engedett a pestis annyi hő imának és elhagyta a várost, melyben majd egy éve pusztított. Lassan- lassan eltűnt Savoyából, Franciaországból, Olaszországból, 1631. végén már csak néhány helyen szedte ritka áldozatait.

A hosszas órák alatt, melyeket szent Chantal a pestistől sanyargatott népért imában, sírásban és önfeláldozásban töltött, szokatlan erővel lépett föl régi bánata, melyet eddig mi sem tudott enyhíteni.

E bánata, melynek gondolatánál nem időzhetett sokáig, hogy szive fájdalomba ne merüljön, az volt, hogy nem láthat apácákat a haldoklók ágyánál. Húsz évvel ezelőtt, mikor elhagyta a világot, mely csak épülhetett irgalmas szeretetén, az a magasztos ihlete volt, hogy kitölti az űrt, első gondolatában a Visitatiót az odaadás iskolájának tervezte, hol a betegek látogatását, ápolását, vigasztalását, szolgálatát tanulják. Korai és ép azért meg nem értett tervéről le kellett mondania, de húsz éve leste, mikor támad föl valaki, ki a századnak és az egyháznak e nagy szükségletét felérti és annak orvoslását megkísérli. Hasztalan várt. Senki sem jelentkezett. A megmételyezett városokban találkoztak itt-ott papok, kik hősi halált haltak, szerzetesek, kik a haldoklók szolgálatában szembenéztek ezer veszélylyel, egyszerű világiak és bátor nők, kik a betegeket sajátkezűleg ápolták; de Istennek szentelt szüzeket, kik a vallás és szeretet nevében jönnek a betegek ágyához, sehol sem lehetett

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. 229