Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Huszonötödik fejezet

227

kik folyton a betegek közt forogtak, és elbeszéltem nekik, mit a tisztelendő anya mondott. Bizalmunkat teljesen igazolta a hatás. Szerencsésen megmenekültünk a bajtól».1

Szalézi János Ferenc püspök ugyanígy nyilatkozik. «0, én anyám! mondja, ön Mózes, én Józsue. A míg ég felé tartja kezeit, bátran küzdők társaimmal népünk romlása ellen.»

Ha Chantal anya már a távolból is annyira fölmelegítette a sziveket, melyekre csak futólagos benyomást gyakorolhatott, mit tehetett leányai közt, kikkel éjjel-nappal együtt lakott? Magával ragad a csodálat, ha a ragály színhelyén a legbátrabbakat elijesztő, szörnyű halállal szemtől-szembe nézzük szent Chantal leányainak békéjét, nyugalmát, a kik áhitatgyakorla- taikat percre sem függesztették föl. A város néma csendjében harangjok oly édesen és szabályosan csendült meg, mint azelőtt. A rácsok mögött ugyanazok a csendes, jámbor énekek hangzottak föl. « A nővéreket mindig a szokott nyugalomban láttam, írja szent Chantal, soha rettegést, zavart vagy félelmet nem tapasztaltam; minden rendben folyt le állapotunk szokott áhitatgyakorlatainak legkisebb sérelme nélkül, a régi békében és a megszokott örömök közt.»

Majd így folytatja: «Noha kétszer-háromszor úgy hittük, hogy a baj már a házba lopózott, még sem láttam félelmet a nővérek közt, kik örömmel használták kis orvosszereiket. Mindig készen voltak az örökké1 Procès de canonisation. Fessigny Hektor, Annecy első szin- dikusának vallomása.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

15*