Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 1. kötet - 66. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1903)
Ötödik fejezet
178 SZENT CHANTAL ÉLETE eredt könyei árja és hosszú ideig egyre csak sírt. Végre valahogy erőt vett magán, befejezte szent miséjét. Oyóntatója félt, hogy szomorkodása utóbb még egészségének is árt, szobájába ment, a hol egyedül találta és néhány szóval vigasztalni akarta. «Jó helyen van e jámbor lélek, mondá neki a szent, nem is szeretne most itt lenni ! Az Isten irgalmas karjai közt mintegy második szent János pihen a szerető Ur Jézus kebelén. De akarja tudni, miért kezdtem el sírni, mikor a Pater noster-hez értem? Azért, mert eszembe jutott, hogy ez a jó ember tanított először a Miatyánkra.1 Gyengédsége, őszinte, mély érzelmei ekkor még magasabbra emelkedtek. Az Úr Jézus szivében szemlélte a lelkeket s azt mondta: «Fájdalom, a ki csak úgy kívülről látja a lelkeket, abba a hibába esik, hogy nem szereti őket tisztán, állhatatosan, egyenlőképen. De így ki ne szeretné őket? Ki találná őket unalmasaknak, ki ne tűrné el fogyatkozásaikat ? Igen, a lelkek az Úr Jézus szivében vannak, az ő szeretetében részesülnek és annyira szeretetreméltók, hogy jegyesük irántuk való szerétéiből halt meg». Röviden megemlítjük — legyen kerete leírásunknak — hogy a lelkek iránt való gyengéd és tiszta szeretetével nagyfokú visszavonultság, beszédben, nézésben, különösen ha nőkkel volt dolga, a végletekig menő óvatosság párosult. Tartózkodásból, elő- vigyázatból, nőkkel csak nyitott szobája ajtajában beszélt, a nélkül, hogy látta volna őket, vagy látta, de 1 Esprit de saint François de Sales I. p. 388.
