Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 1. kötet - 66. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1903)
Ötödik fejezet
176 SZENT CHANTAL ELETE nagyon heveskedő lelkivezetőkről hallott beszélni, a kik a türelem mennyei tudományát nem ismerték és folytonosan hajszolták a rájuk bízott lelkeket és úgyszólván még lélekzetvételt sem engedtek nekik. Szokása szerint egy bájos képpel fejezte ki gondolatát e tárgyról. A lelkivezető, mondta, hasonlatos a dajkához, vagy az anyához. Neki magának is apró dolgokat kell tennie, hogy kis gyermekei utána tehessék; aprókat kell velük együtt lépni, a rögösebb úton őket karjára vennie; néhányszor újra letennie a földre; ha elesnek, nem szabad boszan- kodnia; lassúságuk miatt nem türelmetlenkednie és különösen nem szabad kívánnia, hogy fussanak, mielőtt erőre kaptak volna. Mindezt a szent püspök csodálatos óvatossággal valósította meg, elragadóan gyakorolta, s így lett a legritkább lelkivezetők egyike, a kikkel az ég csak valaha megajándékozta a földet. Szalézi szent Ferencnek volt még egy kitűnő tulajdonsága, a mely az eddigiekhez csatlakozva elbájolt mindenkit, a ki csak közelében megfordult: nyilt- szivűsége. «Egy kis szócskát mondok, kedveset a fülnek, még inkább a szívnek, mondta egyszer: sem a hazugsághoz, sem a tettetéshez nem értek, sem az udvarias hízelgéshez, a mely oly jól beválik és oly nagy szerepet játszik a politikában. Én őszinte ember vagyok, régi gall módra. A mit ajkammal mondok, az a gondolatom is. Nem tudok egyszer így, máskor úgy beszélni. Utálom a kétszinűséget, mint a halált.» Kedélyessége alá rejtett nagy finomsága, gyengédsége sohasem gátolta meg, hogy ajka ne legyen oly őszinte,
