Hammerstein Lajos: Boldogságunk az Egyházban - 63. évfolyam (Budapest, Stephaneum, 1900)
Előszó - Előszó a második kiadáshoz
10 Mert én úton, útfélén, Kit aggasztok, föllelem. Nem keresnek s rám akadnak, Megátkoznak s jó szót adnak. A Gond nevét nem ismeréd ? FAUST. Csak átfutottam a világ terét, S míg annak minden élvét megragadtam A mi nem tetszék, futni hagytam, Mi kisiklott, elengedém, Csak óhajték s betöltém azt legottan, S megint óhajték ; ígyen áttobzódtam Az éltemet, kezdetben nagy s hatalmas Valék ... most bölcs és aggodalmas ...» Szavait Faust ekkép végzi : «0, kit elégületlenség gyötört.» Újra a Gond beszél most: «Bárkinek, ha megkerítem, Életét megkeserítem. Örök homály száll reája, Nincs napja, nincs éjszakája. Faust most megvakul. Mephistopheles megásatja a lemu- rokkal Faust sírját és azután gúnyosan így szól : «Vágya be nem telék, az élv se volt elég, Mindig a változót áhítván, Ha jő a végperc, az üres, a hitvány, Szegény azt megragadni vágyna még.» Oda van most Faustnak földi boldogsága. így lesz a te boldogságod is egykor semmivé, ha csak a földtől várod üdvödet. Ha a földi élvezetek még egy múlandó örömökkel valósággal elárasztott Goethét sem tudtak kielégíteni, menynyivel kevésbbé elégíthetnék ki azt a nagy többséget, a melynek nem jutott osztályrészül annyi földi jó, mint Goethének : mennyivel kevésbbé elégítenének ki téged is ! Kedves W. barátom ! Azt gondolod, hogy megelégedett és boldog lehetsz az égre szóló váltó nélkül ? Goethe más nézeten volt. Ezért vég
