Hammerstein Lajos: Boldogságunk az Egyházban - 63. évfolyam (Budapest, Stephaneum, 1900)

Előszó - Előszó a második kiadáshoz

153

Messze sugárzik drága kegyelme,

Ajkain áldás, mintha lebegne,

Hő epedéssel hí kebelére,

S nincs ki fohászszal hulljon elébe.

Ő magas üdvnek csillaga, napja,

Bárki szivének fényt, tüzet adna;

Lent hideg éj van, téli vihar zúg,

Fáznak a jobbak, könyezik arczuk.

Szép liliomként diszlik a porban,

Emberi kéztől elhanyagoltan,

Rejtve virul csak, mert körülötte Durva fejét föl sok gyom ütötte.

Mennyei eszmék zászlaja ő itt,

Győzni vezetné harczba hívőit;

S hősi seregre hasztalan áhít,

Gőg veri lánczba hű katonáit.

Mint a toronyfény, szerte világol,

Mutat ösvényt a szörnyű bünárból,

S az epedő szem rája se téved,

Jobb neki tán a biztos enyészet...

Szent, nagy erényét hirdeti messze,

Hogy a keresztet fénynyel övezze,

S lábainál azt ostoba szolgák

Elvetemülten sárba tapodják.

Mintha szivén a bú nyila tépne,

Kínba merült a Szűzanya képe.

Könyeit ontja gyászba borulva :

Golgotha lett a föld neki újra !

Fridrich Sándor.