Majunke Pál: A porosz-német kulturharcz története. 2. kötet - 61. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1898)
A fordulat
A FORDULAT 101 tézett egyik beszédében „új Atillának“, új Isten ostorának nevezte Bismarck herczeget.1) Jellemző, hogy Bismarck herczeg lelkét valóságos m y s z- tikus borzadás fogta el, valahányszor IX. Piusról kellett beszélnie. Ez legvilágosabban tűnt fel rajta a birodalmi gyűlésnek 1874 deczember 5.-i ülésén, a mikor a kanczellár indokolni akarta a kormány azon álláspontjának elejtését, a melyet eddig a római szent széknél alkalmazott követ fizetése ügyében elfoglalt. „A míg a római egyház feje“, így szólt többi közt, „azon szolgáit, a kik a Németbirodalom valamelyik államának alattvalói, saját hazájok törvényei ellen lázadásra buzdítja, sőt ezt a lázadást eskü alatt kötelességökké teszi, addig a Németbirodalomnak kötelessége egy oly hatalmat, a mely ilyen igényeket támaszt, nemcsak el nem ismerni, hanem még látszatát is elkerülni annak, mintha ilyen hatalomnak elismerését szándéka volna a jövőben is bármikor kimondani ; hacsak ezek a teljesíthetetlen s minden rendezett államszervezetre nézve elfogadhatatlan igények előbb valamikép meg nem szűnnek. Egyelőre azzal a ténynyel kell leszámolnunk, hogy hosszú századoknak békés pápáira ismét egy harczias következett, a ki a régi harcz tüzét újból fellobbantotta !“ Mikor Bismarck herczeg ezeket a szavakat mondotta, a legkínosabb és legkétségesebb helyzetbe került, a melyben valaha volt életében. Hirtelen elhalványodott, hosszabb szüneteket tartott és bágyadt, halk hangon beszélt ; láthatólag remegni kezdett, görcsösen az asztalba fogódzott, majd kabátja zsebében vájkált ; zavarában czeruzájával babrált, majd a vizespohárhoz nyúlt, — szóval már hallgatói is félni kezdtek miatta. „Qui mange du pape, en meurt“, irta a „Germania“. Berlinben tehát nem egy embernek nagy kő esett le szívéről, mikor IX. Pius halálának híre megérkezett. A „Provinzial-Correspondenz“ még egyszer nekirontott az elhunytnak s a kitört egyházküzdelmet minden felelősséggel koporsójára hárította. A czikk ezekkel a szavakkal végződött : „Nehéz volna megállapítani, hogy a „harczias“ pápára „békés“ ■) Katholikus lapok akkoriban nem merészeltek volna ezt a kifejezést közölni. Csak a „liberális“ sajtó őrizte meg a történelemnek.
