Hammerstein Lajos: Isten létének érvei. Munkálatok - 56/2. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1893)
XVI. A monismussal való szemfényvesztés
104 Munkálatok 56. évfolyam. »Honnan származik«, teszi hozzá ugyanazon szerző, »az: első fejlődni képes sejt, a melyet Eimer mint magától ért- hetőleg létezőt tételez fel ; honnan származik továbbá a sasonlóképen mint magától érthető, előre föltett összhang a ejtre ható külső inger és a változás-képesség közt? Nem kell-e valami kölcsönös, nagyon bonyolult viszonynak léteznie a sejt és a külső okok közt, hogy az előbbi változásai czél- szerüek legyenek és új rend keletkezéséhez vezethessenek^ amint azokat most bevégzett tényékként látjuk magunk előtt. Vagy talán véletlenségnek tulajdonítsuk a sejt azon képességét, hogy külső inger folytán szabályszerűen oly rengeteg formaváltozatosságot tüntessen fel ? A véletlen okozta, hogy a külső körülmények, a levegő-, fény-, és légmérséklet- viszonyok a földön épen olyanok voltak, hogy a plasma természetéhez épen hozzáillettek? Nem, a képesség ezen összhangzatos egysége, mely az egész szerves és szervetlen természetet és mindkettőnek fejlődését és egymásra való hatását körülveszi, nem nyughatik véletlenen. Ezt Eimer úrnak annál inkább kell megengednie, mivel ő a kiválás elméletének már könyvének első oldalán épen a véletlen pártolása miatt tesz szemrehányást. Hisz épen a véletlennek a természettől való eltávolítására állította fel Eimer »növekedés-törvényét« ; és most megint csak a véletlent ismeri el azok alapjának? Ezt ő bizonyára nem akarja. De mit vegyünk fel, hogy a véletlent mellőzhessük? Egyedül a következőket kell megengednünk : a szerves természet egész fejlődésének,, mint a megfelelő szervetlen tényezőknek alapja egy végtelen bölcseségű terv, a teremtő terve, a ki a sejtnek természetét adta, a ki az élettelen dolgok erőit és fejlődését összhangzásba hozta. E gondolatokat szívlelje meg Eimer úr és vele együtt mindazon darwinista társai, a kik Eimer elméletét mint »a darwinismus fontos tovafejlődését« üdvözölték, mivel a véletlent mellőzi, és mégis fölöslegessé teszi a teremtőt. Hiába f Teremtő nélkül semmire sem megyünk. Csak a természetbölcselet hamis előítéletei rettentenek vissza ennek beismerésétől ; attól félnek, hogy világon-kívüli causa prima nem ehet »természetes«-ok ; és mégis oly természetes, hogy
