Munkálatok - 55. évfolyam (Budapest, Toldi, 1892)
II. Rész. Eredeti dolgozatok
282 Munkálatok. — A dogmatikus hagyomány. gyomány nélkül ugyanis nagyon sok oly kérdésre nem lehet megnyugtató biztos feleletet adni, amelyek pedig nagyon fontosak. Ki volna képes bebizonyítani a katholikus egyházban élő hagyomány nélkül, hogy a szentkönyvek csakugyan azon szent szerzők kezéből kerültek ki, akiknek mi tulajdonítjuk ? Ki tudná kétségbevonhatatlanúl kimutatni, hogy a szentirás eredeti tisztaságában jutott hozzánk, hogy századok folyamán hozzá nem adtak s el nem vettek belőle ? Ki mondhatná meg, hogy miért csak épen azon könyveket tartjuk ihleteiteknek, melyek kánonunkban vannak s nem azokat is, melyeket sz. Fülöp, sz. Tamás, sz. Bertalan s más apostoloknak tulajdonítottak hajdanta? Mi biztosít bennünket az iránt, hogy a szentirás éps.ége nem szenvedett csorbát azon korban, midőn a szentkönyvek csak egy pár példányban voltak meg s midőn Krisztus igaz tanítását minden oldalról hevesen támadták ? Aki csak kissé gondolkozik e kérdések fölött, annak ok- vetetlenül be kell ismernie, hogy ha elvetjük az élőszóbeli hagyományt s a szentirást mondjuk hitünk kizárólagos forrásának és szabályának, akkor örökös bizonytalanságban maradunk nemcsak a szentkönyvek ihletettsége és helyes értelmére vonatkozólag, hanem a kánon terjedelmére s az egyes könyvek eredeti tisztaságára nézve is. Hagyomány nélkül teljes lehetetlenség eloszlatni azon kétségeket, melyek a szent könyvek ihletettségét s eredeti tisztaságát illetőleg felmerülnek. E fontos kérdésekben ismét magunkra vagyunk hagyatva s teljesen tőlünk fog függni, mely könyveket fogadjuk el szentirás gyanánt s mely tanítást, a szent könyvek melyik részét tartsuk az Ur Jézus tiszta tanának. A hagyomány elvetése tehát szükségképen maga után vonja a szentirás elvetését s a protestánsok saját hitszabályukat, a szentirást is teljesen megsemmisítik, midőn tagadják a dogmatikus hagyomány létezését. A „sola biblia“ elve nem hogy emelte volna a szentirás méltóságát, hanem lerontotta azt s a gyönge emberi ész tehetetlen rabszolgájává, a rosszra hajló emberi akarat játéklabdájává tette ! Nyugodhatik-e ily megbízhatatlan, kétes alapon az ember legfőbb java : hite és ezzel elválaszthatatlanul összefüggő örök üdvössége? Nem! Miért is joggal mondhatjuk, hogy a pro-
