Munkálatok - 55. évfolyam (Budapest, Toldi, 1892)
I. Rész. Fordítás
HH HH Az államhatalom előmozdító tevékenysége. 99 Miként a család tagjainak nem csupán anyagi jólétéről gondoskodik, hanem azoknak szellemi és erkölcsi fejlődéséről is, úgy az állam is tevékenységét nemcsak ily vagy oly javakra fordítja, mint tán egy részvény-, vagy biblia-társulat, hanem a szükség szerint mindazon javakra, amelyek az összesség javára hasznosak és közös tevékenység által érhetők el. 2. Persze az államhatalom a népnek csupán földi jólétét veszi szemügyre ; közetlen czélját a földi élet határai zárják körül.1) Az állam léte csak földi, ideiglenes. A túlvilágon többé sem államok, sem állami hatóságok, sem rendőri hivatalok nem lesznek. így tehát az államnak közetlen földi czéllal kell bírnia, hacsak azt nem akarjuk állítani, hogy czélját sohasem képes elérni; és ez a czél nem lehet más, mint a társadalom földi jóléte.2) Továbbá az állam által czélba vett javak a dolog természete szerint csak külsőleg észrevehető javak lehetnek. A pusztán belső vagy szellemi javak, amelyek kifelé sem önmagukban sem hatásukban nem nyilvánulnak, az állami hatalom által észre sem vehetők ; s ezért általa nem is szabályozhatók és jogi úton ki nem erőszakolhatok. Innen a római jogászok mondása: „De internis non judicat praetor“. Midőn azt mondjuk, hogy az állam közetlenül csak földi czélok után törekszik, ezzel nem azt állítjuk, hogy az emberek magasabb czéljaira nem kell tekintettel lennie. Összes alattvalói földi jólétét czélzó törekvése mellett rendeltetésük elérését nem csak lehetetlenné tennie vagy megnehezítenie nem szabad, hanem inkább kötelessége erejéhez képest lehetővé tenni és megkönnyíteni azt. Egy hasonlat jobban megvilágítja a dolgot. Az atya fiát valamely távoli városba küldi *) S. Thomas, Summa 1. 2. q. 98. a 1 : „Legis humanae finis est temporalis tranquillitas civitatis . . . finis autem legis divinae est perducere hominem ad finem felicitatis aeternae“. 2) L. Suarez, De Legib 1. II!. c. 11. n. 7. „Addo tertio potestatem cfvilem legislativam, etiam in pura natura spectatam, non habere pro fine intrinseco et per se intento felicitatem vitae futurae ; imo nec propriam felicitatem naturalem vitae praesentis, quatenus, ad singulos homines, ut particulares personae sunt partinere potest, sed ejus finem esse felicitatem naturalem communitatis humanae perfectae, cujus curam gerit, et singulorum hominum ut sunt membra talis communitatis . . . Haec est mens Aristotelis in locis supra citatis et Divi Themae etc“. . . . .1
