Munkálatok - 54. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1891)

I. Rész. Fordítások

Kevélység és alázatosság. 47

•

A nemzeti büszkeségnek ép oly kevéssé van létjoga, mint bármely más emberi büszkeségnek ; de annyiban köny- nyebben menthető, hogy a tömeg tévéivé az egyesekre is erősebben, sőt majdnem ellenállhatatlanul hat, míg a tisztán egyéni tévely könnyebben legyőzhető.

Az embernek nincs joga valamire büszkének lennie, mert saját gyöngeségének, száz meg száz tényezőtől való függésének érzete és tudata, melyek fölött nincs semmi hatalma, jobb meggyőződésre vezethetnék. De az emberek mint társaság is ugyanazon törvényeknek vannak alávetve és semmivel sem erősebbek, mint az egyed.

Hová tűntek a föld legnagyobb nemzetei ? Mi lett be- lőlök ? Talán mindössze egy csonka oszlop, félig elmosódott felirat s néhány titokzatos sírdomb az, ami tőlük reánk maradt. A legjobb esetben egy legenda, melyet valódi történetnek adnak ki, egy csomó papyrustekercs, mely az általunk vázolt nemzeti büszkeség szellemében van írva és csak azt tartalmazza, ami az eltűnt nemzet hiúságának hízelgett és ellenségei hírnevének mindenkor ártott.

A történelem elrettentő példákban tanítja a nemzetek büszkeségének, a királyok s tanácsosaik kevélységének káros voltát. Íme egy király, ki gőgjében így kiált fel :

»E korty, e pohár nevedért, Jehova!

Köszönt a király, Babylonnak ura !«

és kinek végét így írja le :

»És nézik a bölcsek a tűziratot . . .

Ám fejteni ilyest egy se tudott.

De másnap elértik a jóslati szót,

Ott látva, megölten a káromolót !« *)

A történelem mindenütt óva int a nemzeti gőgtől és ha nem is int szóval, tényeket hoz fel; ilyet találunk Valerius Maximusnál, ki így szól: »Magistratus vero prisci quandoque suam populique Romani majestatem retinentes se gesserint, hinc cognosci polest, quod inter cetera obtinendae gravitatis indicia, illud quoque magna cum perseverantia custodiebant,

') Heine Henrik.